Ahogy telt az idő, Lilla egyre inkább bezárkózott. Szinte teljesen magába fordult, órákon át elvolt a játékaival, mintha azok lennének az egyetlen biztos pontjai. Szó szerint nem tudtam volna megfogalmazni, miért sújtott le rá ez az egész, de a választ valahol mélyen mégis sejtettem. Anyával kapcsolatban viszont már nem maradt bennem kérdés.
Anya megzavarodott. Más magyarázat nem volt rá. Először csak apróságokat hordott haza a kukák mellől: eldobott edényeket, fél pár cipőt, törött holmikat, mondván, jó lesz még valamire. Később már válogatás nélkül mindent. A lakás lassan raktárrá változott. Minket teljesen elengedett. Egész nap a „kincsei” fölött ült, matatott, suttogott hozzájuk, rendezgette őket. Nem fért a fejembe, hogyan válhatott egy alig másfél évvel korábban még fiatal, csinos nőből ez az árnyék. Apának erről egy szót sem szóltam. Rólunk inkább a szomszéd gondoskodott. Enni valahogy megoldottam apától kapott tartásdíjból, de a szag, ami átitatta a ruháinkat és az egész lakást… az elől nem volt menekvés. Az iskolában gúnyolódtak rajtam, röhögtek, de kerültem az összetűzéseket.
Egy délután összeszedtem a bátorságom, és átmentem a szomszédhoz.
– Beáta néni, meg tudna tanítani vasalni? – kérdeztem halkan az ajtóban.
– Marcellkám, előbb inkább ki kellene mosni azt a ruhát… – húzta el a száját Beáta.
– Felesleges. Kimostam. Holnap apához megyek, és… valahogy kinéznék rendesen.
– Tessék? – kapta fel a fejét. – Ő semmit sem tud Erikáról?
– Nem fogok neki panaszkodni. Elment. Akkor ez már nem az ő dolga.
Beengedett, majd egy pillanat gondolkodás után hozzátette:
– Lillát is hozd át. Rendbe szedlek titeket. Sőt, hozzátok át ide a ruháitokat. Nálam öltöztök át. Ennyit még megtehetek.
Így is lett. Legalább nem terjengett rólam az a szag az egész iskolában. De Beáta néni nem állt meg itt. Felkereste apát, és alaposan a fejére olvasott mindent. Apám még aznap megvárt iskola után.
– Miért hallgattál erről?
– És mit számított volna? Visszajöttél volna?
– Nem… De magadhoz költözhetnél.
– És Lilla?
Apám nem felelt. Megráztam a fejem, és elindultam hazafelé.
– Várj! – szólt utánam. – Lilla elmehetne a nagymamához.
– A nagyinak új férje van. Nem ránk figyel.
– Világos… – kezdte apám, majd elharapta a mondatot.
Mégis megpróbált beszélni Beátával, az anyjával.
– András, teljesen megbolondultál? Minek nekem kisgyerekek? Nekem most kezdődik az új életem.
– De Lilla a maga unokája!
– Kár.
– Micsoda?! – hökkent meg apám.
– Az a baj, hogy az anyaság mindig biztos, az apaság meg soha. Ha fiam lenne, az ő gyerekei… na, arról még lehetne beszélni – mondta vállat vonva, és ezzel a beszélgetés lezárult, előrevetítve mindazt, ami ezután következett.