Lilla még túl kicsi volt ahhoz, hogy bármit felfogjon az egészből, én pedig engedelmeskedtem apának: ha a gyerekszobába kellett menni, akkor oda. Lilla nyöszörögni kezdett, apát és a habcsókot követelte, én pedig gyorsan kitaláltam valamit, hogy eltereljem a figyelmét. Felajánlottam, hogy olvasok neki. Szerencsére ráállt, és lassan meg is nyugodott.
A konyhában eközben András vadul csillogó szemekkel lépett egyre közelebb Erikához, egészen addig, míg anyának már nem maradt hová hátrálnia, a fal állta útját.
– Igaz ez? – kérdezte fojtott hangon. – Hogy Lilla nem az én gyerekem?
– András, mit beszélsz? – hebegte anya. – Magadnál vagy egyáltalán? Hogy mondhatsz ilyet?
– Pontosan azt mondom, amit mondok – vágta rá apa. – Nekem kettes pozitív a vérem, neked egyes pozitív. Neki meg – intett a fejével az ajtó felé – hármas negatív. Ha tévedés történt, hát újra meg lehet vizsgáltatni.
Erika hirtelen félretolta a férjét, az asztalhoz ment, leült, majd a kezébe temette az arcát.
– Rohadékok… – nyögte ki. – Megmondtam, hogy hagyjanak békén. Irigyek ránk, András. Mindenünk megvan, szép életünk van, ilyen gyerekeink…
– Szóval könyörögtél nekik… értem – mondta apa halkan.
Kiment a konyhából, Erikát zokogva hagyva maga mögött. Pedig csak egyszer botlott meg… unalomból… egy kiküldetésen lévő mérnökkel. A férje folyton úton volt, egyik fuvar a másik után. A filmekben a kamionos élet izgalmas és romantikus, a valóságban viszont hideg és magányos. Erika azt gondolta, tennie kell valamit. Hiszen András sem lehetett mindig feddhetetlen az útjai során. Annyi napot volt távol. Felpattant, utána rohant, de már nyoma sem volt. Az asztalon csak a habcsókos doboz maradt ott árván.
Egy út után apa leült velem beszélni, komolyan, szinte ünnepélyesen. Azt kérte, tartsak vele.
– Apa… és én hogy? Lilla? Anya? Nem maradhatnál inkább? – kérdeztem kétségbeesve.
Olyan érzés volt, mintha egy betontömb nehezedett volna rám. Tudtam, hogy a sziklák különféle kőzetekből állnak – láttam róla videót –, és ez a teher is ilyen volt: félelem apám elvesztésétől, rettegés a döntéstől. Akárhogy számoltam, valakit biztosan elveszítek. Végül maradtam. Lilla és anya ketten többen voltak, mint egy apa, még ha súlyra néha egyetlen testvér is többet nyom.
Apával később is gyakran találkoztam. Lilláról mintha teljesen megfeledkezett volna. Nem értettem semmit, csak azt tudtam, hogy ha elmagyarázhatta volna, megtette volna. A húgom eleinte sokat sírt, fájt nézni, de lassan egyre ritkábban kérdezett apáról, és egyre inkább befelé fordult, mintha már akkor elkezdett volna eltávolodni mindannyiunktól.