A borzalmas meglepetés teljesen véletlenül derült ki. A négyéves húgomnál, Lillánál köldöksérvet találtak. Az orvosok egyhangúan azt mondták, nem szabad halogatni: minél előbb megoperálják, annál kisebb a kockázat. Lilla azonban hallani sem akart róla, hogy apa nélkül menjen kórházba. Végül kivártuk, amíg hazaér a munkájából, és apa egészen a műtő ajtajáig elkísérte.
– Apuci, ugye itt maradsz velem? – zokogta Lilla, miközben kapaszkodott belé.
– Hova mennék, kincsem? Természetesen megvárlak – nyugtatta. – Miért sírsz? Hiszen te vagy a legbátrabb kislány, akit ismerek.
– Nem is sírok… csak nagyokat sóhajtok! – tiltakozott a maga módján.
Aztán elvitték. Egyszerű, előre tervezett beavatkozás volt, semmi rendkívüli. Ennek ellenére a kórház kérte, hogy mindkét szülő adjon vért a vérbank számára – ez náluk kötelező előírás volt.
– Elvileg csak az egyikünkkel egyezhet a vércsoportja – vetette fel apa. – Nem lenne elég előbb mintát venni? Nehogy feleslegesen adjunk.
– Vér sosem felesleges – zárta le határozottan az orvos.
Apa és anya is vért adott. Anyán látszott, mennyire megviseli: elsápadt, majdnem elájult, és utána képtelen volt nyugton maradni. Folyton a kezelő felé járkált, kérdezgette a nővéreket. Amikor végre kitolták Lillát a műtőből, apa azonnal ott volt, ahogy megígérte, és az egész hétvégét mellette töltötte. Anya is megnyugodott valamelyest, benézett hozzá, aztán engem hazavitt, hiába tiltakoztam.
– Én is tudnék vele maradni – erősködtem makacsul.
Tizenegy éves voltam akkor. A kis szőke húgomat mindennél jobban szerettem a világon – talán még a szüleimnél is jobban. Hogyan lehetne nem szeretni? Egy igazi angyal volt. Szőke, törékeny, élő angyal.
Képzelj el egy apró vidéki várost egy hozzá illő kórházzal. Igaz, új épület, modern felszereléssel, még saját vérbankkal is – de attól még kisváros maradt kisvárosi szokásokkal. Pontosan három nap telt el, Lilla már otthon lábadozott, apa pedig indulni készült dolgozni. Elugrott, hogy vegyen magának útközbenre cigarettát. Amikor visszajött… olyan volt, mint egy közeledő vihar.
– Apuci! – kiáltotta Lilla a gyerekszobából, hiszen még feküdnie kellett. – Hoztál nekem a kedvenc habcsókomból?
Apa letette a bolti szatyrot az előszobában, rám szólt, hogy azonnal menjek a gyerekszobába, majd anyát könyökön fogva bevitte a konyhába.
– András… András… mi történt veled? – kérdezte anya ijedten.
A konyhában olyan beszélgetés zajlott le, amelyről én csak évekkel később szereztem tudomást, mert akkoriban Lillával együtt mit sem értettünk az egészből, és gyanútlanul vártuk, mi fog történni tovább.