Ez az egész pillanat úgy szakadt rá, mintha maroknyi forinttal a zsebében rábízták volna, hogy vásároljon mindenkinek boldogságot, lehetőleg csillogó papírba csomagolva. És közben disznónak nevezik. Azért, mert nem ért oda időben. Azért, mert elfáradt. Azért, mert számára már nem emberi létezés jutott, hanem szerep: egy működtető egység. Főzésre, takarításra, mások vágyainak kiszolgálására és Mihály családjának megnyugtatására beállított mechanizmus.
Odabent valami, ami eddig csak szunnyadt, hirtelen összehúzódott, kemény csomóvá feszült, majd elpattant benne egy láthatatlan szál.
Eszter kihúzta magát. Mélyen beszívta a levegőt, amelyben keveredett a fenyő illata az olcsó parfümmel. Elővette a telefonját, és szinte érzéketlen ujjakkal ütötte be a számot.
— Halló, anya? — szólalt meg nyugodt, idegen hangon, mintha nem is a sajátja lenne.
— Eszterkém? Baj van?
— Anya, figyelj rám nagyon pontosan. Lilla mindjárt elviszi hozzátok a gyerekeket. Én körülbelül negyven perc múlva ott leszek. Nem rövid időre maradunk. Tedd fel a vizet a teához. És anya… most ne mondd azt, hogy „neki van igaza”, és azt se, hogy „viseld el”. Vagy most mellém állsz, vagy… nem tudom, mi lesz.
A vonal túlsó végén csend lett. Hosszú másodpercek teltek el, majd egy sóhaj, és az a halk, mégis határozott hang, amelyet Eszter évek óta nem hallott:
— Gyere. Várunk.
Innentől kezdve minden mozdulata rideg pontossággal követte egymást. Felhívta a legjobb barátnőjét, Lillát, aki a szomszéd házban lakott.
— Lilla…
— Mi történt?
— Azonnal vidd el a gyerekeket. Most. Mondd nekik, hogy anya megkért, segíts gyorsan ajándékot választani apának, én pedig kicsit elhúzódom. Vidd őket a szüleimhez. Hogy miért, azt később elmagyarázom.
Nem hagyta, hogy kérdezzen vagy tiltakozzon, egyszerűen bontotta a hívást. A szíve vadul vert, de a keze stabil maradt. Úgy haladt végig az üzleten, mint aki pontos célra tart. Nem konyak került a kosárba, hanem két tábla minőségi csokoládé, egy háló mandarin és egy üveg gyerekpezsgő. A játékosztályon két egyszerű, mégis kedves ajándékot választott: egy átalakítható kisautót és egy csillogó ruhás babát. Nem Mihálynak szánta. A gyerekeknek. Hogy ma este mégis legyen valami a fa alatt. Még ha nem is az alatt, amelyet eredetileg elképzeltek.
A felesleges holmikat visszaváltotta, majd kilépett a fagyos estébe. Már sötét volt, a fényfüzérek égtek. Intett egy taxinak.
— Hová lesz? — kérdezte unottan a sofőr.
Eszter bemondta a címet. Azt az otthont, ahol „a család már egy órája éhesen vár”.
Amikor a házhoz értek, látta, hogy Lilla autója épp elhajt a bejárattól. A hátsó ülésen két színes sapkás alak mozdult. A gyerekek biztonságban voltak. Akkor minden a terve szerint haladt. Az ő terve szerint.
Felment a lakásukhoz. Elővette a kulcsot. A keze ösztönösen halk nyitásra készült, ahogy mindig, nehogy „felébressze apát, ha alszik”. Ehelyett most erősen belenyomta a kulcsot a zárba, és hangosan elfordította.
Bent a levegőben kolbászszag, sör és feszült várakozás keveredett. A nappaliban, a bekapcsolt tévé előtt ott ült Mihály, a szülei, valamint a húga a férjével. Az asztalon teáscsészékben üledék, üres tányérok és egy kifosztott olívásdoboz árválkodott. Az asztal nem roskadozott. Üresen tátongott, mint egy éhes száj.
— Na végre! — mordult fel Mihály anélkül, hogy hátrafordult volna. — Hol vannak a gyerekek? És hol a kaja? Mondtam, hogy…
Megfordult, és elhallgatott. Meglátta Eszter arcát. Nem bűntudat volt rajta, nem félelem. Nyugalom. Hideg, végzetes nyugalom.
— A gyerekek a nagyszüleimnél vannak. Jól vannak — mondta Eszter, miközben kabátban maradt. A bevásárlószatyrot letette az előszoba padlójára.
— Teljesen megőrültél? Mi a francot művelsz?! — Mihály felpattant a kanapéról, az arca vörösödni kezdett. — Azonnal felhívod azt az idiótát, és megmo…