— Nem — felelte Eszter halkan.
A szó alig volt több suttogásnál, mégis úgy csapott le a szobára, mintha pofon hangja visszhangzana. Mindenki megmerevedett. Az anyós ajka résnyire nyílt, de hang nem jött ki rajta.
— Hogyhogy… hogyhogy „nem”? — Mihály egy lépéssel közelebb ment hozzá.
— Nem fogok telefonálni. És nem parancsolsz nekem többé. Soha — mondta Eszter nyugodtan.
Egyenesen a szemébe nézett. Nyolc év házasság után először Mihály volt az, aki elkapta a tekintetét. Csak egy pillanatra, de elég volt. A következő másodpercben már visszatért az indulat.
— Aha, értem. Idegösszeomlás. Ünnepek előtt gyakori — próbálta fölényesen visszavenni az irányítást. — Menj a konyhába, csináld a salátákat. Még van idő. A gyerekeket meg majd…
— Nem érted — vágott közbe Eszter.
Elhaladt mellette, bement a nappaliba, és az asztalról felemelt egy üres olívás üveget. Egy jelentéktelen tárgy, mégis tökéletes jelképe volt annak a kirakat-családi idillnek, amit olyan gondosan építettek kifelé.
— Nem főzni jöttem. Hanem elvinni, ami az enyém. És kimondani, amit eddig nem volt szabad.
Megfordult, és végignézett a rokonságon: Mihály anyján, akinek arcán néma rosszallás ült; az apján, aki megvetően felhorkant; a húgán, aki kaján félmosollyal figyelte az egészet.
— Itt ültök mindannyian. Az én lakásomban. Az én székeimen. És várjátok, hogy majd én, a „disznó”, kiszolgáljalak benneteket. Hát gratulálok. Boldog ünnepeket előre is.
— Eszter, térj észhez! Milyen hang ez?! — sziszegte az anyós.
— Hang? — Eszter ajkán furcsa, örömtelen mosoly jelent meg. — Ez az én valódi hangom. Csak eddig nem hallottátok. Ti csak a „igen, Mihály”, „mindjárt, Mihály”, „bocsáss meg, Mihály” verziót ismertétek. Ennek vége. A műsor lefutott.
A férjére nézett.
— Meglepetést akartál újévre, Mihály? Tessék. Elmegyek. A gyerekekkel. Végleg. Az a bankkártya, amit „bevásárlásra” adtál, a hálóban van a komódon. Háromszáz forint van rajta. Elég lesz egy kenyérre meg egy csomag teára. Pont jó a nagy családi vacsorátokra.
Mihály ledermedt. Látszott rajta, hogy az agya nem hajlandó befogadni a hallottakat.
— Te… te sehova nem mész! — préselte ki magából. — Pénzed sincs! Semmid sincs! Nélkülem senki vagy!
— Lehet — bólintott Eszter. — De a „senki” jobb, mint disznónak lenni. A pénz meg… majd lesz valahogy. Milliók élnek a te alamizsnád és sértéseid nélkül. Mi is boldogulunk. Dolgozom.
Megfordult, és a hálószoba felé indult. Mihály utána vetette magát.
— Nem engedem! A feleségem vagy! A gyerekeim az enyémek! — megragadta Eszter karját. Az ujjai fájdalmasan vájtak az alkarjába, ismerősen.
Eszter lassan lenézett a kezére, majd vissza az arcára.
— Engedj el. Azonnal. Vagy hívom a rendőrséget, és elmondom, hogy egy ittas férj megtámadott tanúk előtt. Azt is, hogy félek az életemért. És hogy évek óta vannak zúzódásaim. Kívül is, belül is. Engedj el.
Mihály elengedte. A keze ott maradt a levegőben. A szemében már nem csak düh volt, hanem félelem is: a kontroll elvesztésének rémülete. Annak felismerése, hogy a tárgy, az árnyék, a levezetőcsatorna kilép a szerepéből. Megértette, hogy Eszter nem blöfföl.
Eszter egy régi sporttáskába pakolta a legszükségesebbeket: iratokat, a gyerekek orvosi papírjait, néhány váltás ruhát, a szülei fényképét. Minden más ott maradt: az ő bútorai, az ő gépei, az a kirakat-élet, amit olyan büszkén mutogatott. A szép, otthonos, pokoli ketrec.
Amikor a táskával a kezében kilépett az előszobába, Mihály családja némán állt. Senki nem szólt, senki nem mozdult, csak nézték őt, mintha valami addig élettelen dolog hirtelen megszólalt volna.