…elégedett mozdulattal bólintott, majd az adott darabot áthelyezte a „mehet a mosógépbe” kupacra. Aztán elővette az én blúzomat. Egy pillanatra megállt, összehúzta az orrát, mintha romlott hal szaga csapta volna meg, és fintorogva félretette egy külön halomba, amelynek a sorsát már a mozdulat is eldöntötte: „ezt kézzel újra kell mosni”.
A gyomrom görcsbe rándult, émelygés futott végig rajtam, forró hullám kúszott fel a torkomig. Ez már régen nem egyszerű tolakodás volt a privát szférámba. Ez a lakásom, az életem, a testem közelségéhez tartozó apró, intim dolgok meggyalázása volt. Az illataim, a ritmusom, a határaim – mind átmentek az ő szűrőjén, ahol ő döntötte el, mi elfogadható és mi nem. Ő határozta meg, hogyan „kell” élnünk.
Megfordultam, és szó nélkül kisétáltam a lakásból. Óvatosan húztam be magam mögött az ajtót, mintha attól félnék, hogy a kilincs csattanása is leleplez valamit. Lesétáltam a lépcsőn, ki az utcára, és leültem a ház előtti hideg padra. A kezem remegett, apró, kontrollálhatatlan reszketés rázta a testem, mintha lázas lennék.
Tudtam, hogy egy egyszerű „nem” semmit sem érne. A szavak számára csak üres zajt jelentenek, háttérzörejt, mint az őszi szél zúgása. Ő az a fajta ember, aki megingathatatlanul hisz abban, hogy az ő józan paraszti logikája az egyetlen iránytű ebben a kaotikus világban. „Ha koszos, ki kell mosni.” „Ha furcsán szaglik, meg kell javítani.” „Ha a meny nem boldogul, akkor be kell segíteni.”
Nekem nem mondatokra volt szükségem, hanem egy cselekedetre. Egy olyan gesztusra, ami áttöri azt a vastag páncélt, amit az önbizalma és a következmények hiánya kovácsolt köré. Valami ösztönösre, zsigerire. Olyasmire, ami nem vitára késztet, hanem reflexből hat – félelemből.
Elővettem a telefonomat, és megnyitottam a térképet. A legközelebbi tréfa- és ajándékbolt alig két sarokra volt. Az ötlet hirtelen csapott le rám: rosszindulatú volt, szórakoztató, és furcsa módon tökéletesen logikus. Ha ennyire szeret benyúlni oda, ahová nem hívják, a sötét, elrejtett zugokba… akkor találkozzon ott valamivel, ami valóban a sötétség lakója.
A bolt neve harsányan hirdette magát: „Vidám Roger”. Odabent gumiszag, olcsó műanyag és festék keveréke terjengett, tipikus ázsiai tömeggyártású illat.
– Segíthetek valamiben? – kérdezte a pult mögül egy srác, szemöldökében piercinggel, nyakán tetoválással, miközben unottan rágógumit csócsált.
– Egy pókot keresek – feleltem. – A lehető legfélelmetesebbet.
– Milyen legyen? – élénkült fel kissé. – Gumiból? Szőrös? Rugós? Sötétben világító?
– Olyan, amitől megáll a szív. Amit meglátva az ember nem sikít, hanem papot hív és felgyújtja a házat.
A srác vigyora kiszélesedett, a rágót kiköpte a szemetesbe, majd eltűnt a pult alatt. Kis matatás után egy fekete dobozzal bukkant fel.
– Íme: a „Góliát” tarantula. Prémium darab, különleges alkalmakra. Minőségi műszőr, valósághű súly, az ízületek a legkisebb érintésre is megmozdulnak. És ha megnyomja a potrohát, ilyen finom, undorító sziszegő hangot ad ki.
Vonakodva a kezembe vettem. Taszító és lenyűgöző volt egyszerre. Fekete, bozontos teste volt, apró, fénylő szemei gonoszul csillogtak a neonfényben. Melegnek hatott, túl puhának – ijesztően életszerűnek.
– Tökéletes – mondtam, miközben akaratlanul is ragadozó mosoly húzódott az arcomra. – Viszem.
– Kit akar megijeszteni vele? Az exét? – kérdezte nevetve, miközben beütötte az árat.
– Egy ellenőrt – válaszoltam röviden, és a táskámba süllyesztettem a dobozt.
Otthon, miután Ildikó végre elment, főpróbát tartottam. Elővettem egy régi melltartómat, vastagabb kosárral, amit már amúgy is kidobásra ítéltem. Akkora volt, hogy akár egy kisebb hörcsög is elfért volna benne – nemhogy az új „barátom”.
Óvatosan elhelyeztem a „Góliátot” a bal kosárban, eligazítva a szőrös lábakat, majd ráigazítottam a fekete csipkét. Felülről nézve semmi sem látszott, teljesen ártalmatlan fehérneműnek tűnt. De ha valaki enyhén összenyomja – ahogy a nők ösztönösen teszik, amikor ellenőrzik a formát vagy a merevítőt –, a lábak azonnal az ujjaihoz érnek. Egy erősebb nyomásra pedig megszólal a hang.
A „feltöltött” melltartót a szennyeskosárba tettem, de nem felülre. Mélyebbre csúsztattam, Benedek néhány pólója alá, mintha csak hanyagul dobtam volna be. Ahhoz, hogy előkerüljön, turkálni kellett. Pontosan tudtam, hogy ez ellenállhatatlan lesz számára. Ő sosem tudott nem rendet rakni.
A vasárnap elkerülhetetlenül érkezett meg, mint egy fogorvosi időpont vagy egy adóellenőrzés. Ildikó fazékkal a kezében állított be.
– Nóra, lefogytál, rossz rád nézni – közölte, ez nem bók volt, hanem ítélet. – Sápadt vagy, karikás a szemed, vitaminhiány. Hoztam párolt házi fasírtot, diétás, saját kezűleg daráltam.
– Köszönöm, Ildikó, igazán kedves – feleltem.
Az ebéd a megszokott, kimerítő forgatókönyv szerint zajlott. Mesélt a kertjéről, az alkoholista szomszédokról, arról, mennyire elszállt a hajdina ára. Benedek csendben bólogatott, falta a harmadik fasírtot, és következetesen kerülte a tekintetemet. Én az órát néztem, és számoltam a perceket.
A konyhát betöltötte a párolt hús jellegtelen, tolakodó szaga. Beivódott a függönybe, az asztalterítőbe, a hajamba.
– Ja, és Benedek – törölte meg a száját szalvétával, miközben letette a villát –, láttam egy foltot a farmereden, pont elöl. A fűfoltot nehéz kiszedni a mai mosószerekkel. Remélem, Nóra tudja, hogy előbb erős sós vízben kell áztatni.
Rám nézett azzal a bizonyos röntgentekintettel.
– Tisztában vagyok vele, hogyan kell farmert mosni – mondtam, miközben levágtam egy falatot, ami alig akart lecsúszni.
– Persze, persze. Mesék. Legutóbb is majdnem tönkretetted az ingét, elszürkült a gallér.
– A folyosón rossz volt a fény.
– A fény… mindig a fény a hibás – forgatta a szemét. – Mindegy. Megyek, megmosom a kezem és kicsit rendbe szedem magam. Valahogy zsírosak lettek ezek a fasírtok, ragad a kezem.
A szívem kihagyott egy ütemet, majd a torkomban kezdett el vadul dobogni.
– Friss törölközőt tettem ki, a zöldet – mondtam, és pontosan tudtam, hogy a következő percek mindent eldöntenek.