— Nóra, már megint negyven fokon mosod a színeseket? Ez lassú, de biztos halál az anyagnak, csak nézd meg azt a bolyhosodást!
Ildikó hangja a fürdőszobából harsant elő, áthatolva a csapból zúduló víz monoton zúgásán és az elszívó idegesítő búgásán. Óvatosan letettem a villát a tányér szélére. Odabent tompa, forró ingerültség kezdett felbugyogni bennem, az étvágyam pedig egyetlen pillanat alatt eltűnt, mintha valaki lekapcsolta volna bennem az „éhes vagyok” kapcsolót.
— Anya, ezt már százszor megbeszéltük — szólalt meg Benedek, a férjem, anélkül hogy levenné a szemét a telefonja kijelzőjéről, ahol épp a híreket pörgette. — Ne ellenőrizgess ott semmit. Az a mi fürdőszobánk, a mi dolgaink.
— Én nem ellenőrzök, hanem megmentem a vagyonotokat! — vágott vissza Ildikó, miközben a fürdő ajtaja szinte drámai csikorgással kivágódott.
Ott állt a küszöbön, diadalittasan és könyörtelenül, akár egy megállíthatatlan természeti csapás. Két ujjával, látványos undorral lóbálta előttünk a fekete csipkés bugyimat. Úgy nézett rá, mintha egy döglött patkányt vagy valami radioaktív hulladékot tartana a kezében.
Az anyósom megszállottan szeretett turkálni a szennyesemben.
Ez nem túlzás volt, nem képletes beszéd: ez volt a szenvedélye, a kedvenc elfoglaltsága, szinte életcélja. Ildikó meggyőződése szerint kötelessége volt ismerni a mi magánéletünk minden apró szálát, kívül-belül.
— Tiszta műszál — köpött ki egy ítéletet, miközben Benedek orra előtt rázta a csipkét. — Nóra, ebből borzalmas irritációd lesz, aztán csodálkoztok, hogy miért nincs gyerek. A szintetikus anyag mindennek az oka, befülled ott minden, a szervezet meg letiltja a szaporodást.
Egy mozdulattal visszadobta a fehérneműt a kosárba, de a fedelét szándékosan nyitva hagyta. Olcsó hajlakkjának nehéz, émelyítő illata máris kiszorította a kedvenc öblítőm finom, jázminos illatát.
— Ildikó — szólaltam meg, igyekezve nyugodt hangot megütni, miközben egyenesen az orrnyergére néztem. — Ez az én ruhám és az én kosaram. Kérem, csukja be az ajtót, és jöjjön vissza az asztalhoz.
— Jaj, milyen érzékenyek lettünk, már szólni sem lehet — legyintett, majd a mindig magával hordott, külön törölközőjébe törölte a kezét. — Én csak jót akarok. Benedek zoknijai például már egy hete páratlanul hevernek. Ki fogja azokat rendbe tenni? Talán Petőfi, vagy a Szentlélek?
Átsétált a konyhába, félretolta a széket, és gondolkodás nélkül leült az én helyemre. Három hónapja kezdődött mindez, amikor kitalálta, hogy nekünk „túl megterhelő a háztartás”, és bevezette a vasárnapi látogatások szokását. Én főztem, igyekeztem megfelelni, ő pedig közben könyörtelen „ellenőrzést” tartott.
Eleinte ártatlannak tűnt: „megigazította a törölközőket”, „méret szerint sorba rakta a samponokat”, „letörölte a tükröt”. Idővel azonban mindez alapos átvizsgálássá vált, metsző megjegyzésekkel kísérve. A fürdőszobám — az egyetlen hely, ahol bezárkózhattam és levegőhöz juthattam — átjáróházzá silányult.
Meztelennek és kiszolgáltatottnak éreztem magam akkor is, amikor tetőtől talpig vastag gyapjúpulóverbe voltam burkolózva.
— Anya, inkább igyunk egy teát, kihűlnek a fasírtok — szólalt meg Benedek végre, és letette a telefonját, észrevéve az arcomat. — Nóra, légy szíves, csinálnál teát?
Felálltam, a térdeim enyhén remegtek a feszültségtől. Odabent lángoltam, kifelé mégis jeges nyugalmat mutattam.
— Persze — feleltem, miközben elővettem a bögréket. — Bergamottosat vagy zöldet?
— Kamillát — vágta rá Ildikó, és közelebb húzta magához a tányér fasírtot. — Ki kell nyugtatnom az idegeimet az után a borzalom után, amit a szennyestekben láttam.
A következő hét ragadós, nyomasztó feszültségben telt, olyan sűrű volt a levegő, hogy szinte késsel lehetett volna vágni. Arra eszméltem, hogy a ruhákat már nem szín szerint válogatom, hanem aszerint, mennyire „vállalhatók”, mintha egy szigorúan ellenőrzött határon készülnék átkelni.
A régi, kényelmes pamutpólókat a kosár legaljára rejtettem, bízva benne, hogy odáig nem ás le. A szebb, de „tiltott” műszálas fehérneműket pánikszerűen párnahuzatokba vagy köntöszsebekbe gyömöszöltem. Lassan, de biztosan elvesztettem az eszemet a saját lakásomban.
— Benedek, ez nem normális, úgy élünk, mint egy laktanyában — suttogtam esténként a sötétben. — A bugyijaink között turkál, szó szerint beleszagol az életünkbe.
— Nóra, ő már idős, megvannak a maga félelmei és rigolyái — sóhajtott, miközben átölelt. — Nem lopja el, csak… így törődik. Neki ez a szeretetnyelve.
— Ez nem törődés. Ez totális ellenőrzés. Területet jelöl, hogy egyértelmű legyen, ki az alfa itt.
— Ne túlozz. Mondd neki határozottan, hogy nem, meg fogja érteni.
— Mondtam. Hallottad, mi lett belőle.
— Akkor mondd el még egyszer. Vagy beszélek vele én finomabban. Vagy tegyünk lakatot a kosárra, végső esetben.
Lakatot egy fonott szennyestartóra? Elképzeltem a jelenetet: ott állok kulccsal a kezemben, mint egy börtönőr, miközben az anyósom belépési engedélyt követel.
Szerdán korábban értem haza, lemondtam egy barátnős találkozót. Az ajtó nyitva volt, pedig mi mindig kétszer zártuk. Ildikónak volt kulcsa — „tűz, csőtörés vagy rosszullét esetére”.
Halkan léptem be, ügyelve rá, hogy a cipőm ne koppanjon a laminált padlón. A fürdőszobából furcsa susogás és halk motyogás szűrődött ki. Odalopóztam az ajtóhoz, amely résnyire nyitva állt.
Ildikó a kád szélén ült, mint egy trónon. A mosógép tetején gondosan elrendezve sorakoztak a ruhakupacok. Benedeké: fehér zoknik, fekete zoknik, pólók katonás rendben feltekerve. Az enyém: melltartók, harisnyák, otthoni rövidnadrágok.
És ő szagolgatta őket.
Nem viccelek, nem dramatizálok. Benedek egyik pólóját az arcához emelte, mélyen beleszippantott, majd elégedetten bólintott, mintha valami fontos megállapításra jutott volna, miközben én dermedten álltam a küszöbön, és pontosan éreztem, hogy ez a jelenet már átbillent valamin, ahonnan nincs visszaút.