– tettem hozzá halkan. A hangom áruló módon megremegett, de szerencsére ő ebből semmit sem vett észre.
Felállt az asztaltól, ösztönösen lesimította a szoknyáját, majd elindult a folyosó irányába. Én közben Benedekre pillantottam. Nyugodtan, mit sem sejtve falta be a harmadik fasírtot, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Fogalma sem volt a tervemről. Tulajdonképpen senki sem tudott róla ezen a világon – rajtam kívül egyetlen ember, pontosabban egy piercinges eladó srác a vicces ajándékboltban.
Nem véletlenül hagytam „meglepetést” a melltartómban. Tudatos döntés volt, precízen kivitelezve.
Hallottuk, ahogy a fürdőszobában felkattan a villanykapcsoló. Aztán megindult a víz a csapban, egyenletesen zúgott pár másodpercig. Végül elzárták, és hirtelen csend lett.
Egy másodperc.
Kettő.
Három.
Most törli meg a kezét a frissen kirakott törölközőmmel. Most esik a pillantása a kissé nyitva hagyott szennyeskosárra. Képtelen elmenni mellette anélkül, hogy belenézne – ez számára fizikai lehetetlenség.
Felemeli a fonott fedelét. Legfelül Benedek pólóját látja. Rosszalló ciccenéssel félrehajtja.
Aztán megakad a szeme a mélyebben megbújó fekete csipkén. A kedvenc célpontján. Azon, amit mindig „ízléstelennek és olcsónak” nevezett.
Kiveszi. Automatikusan megnyomkodja a kosarat, ellenőrzi a tömés minőségét, ahogy mindig. Az ujjai belesüppednek a puha anyagba.
És ekkor szőrt éreznek.
Majd finom mozgást.
Ízületeken mozduló lábakat.
Az a hang, ami ezután a fürdőből kiszakadt, semmiben sem hasonlított emberi sikolyra. Nem volt sem visítás, sem kiáltás. Inkább egy légvédelmi sziréna üvöltésére emlékeztetett, amit egy sebesült állat hörgő ordítása kísér.
Biztos voltam benne, hogy az egész társasház hallotta. A felső szomszédok valószínűleg azt hitték, gyilkosság történt, a fal túloldalán lakó kutya pedig hisztérikus ugatásba kezdett.
A következő pillanatban tompa, borzalmas csattanás rázta meg a lakást. Egy nehéz test találkozott a hideg csempével.
– Anya! – Benedek úgy ugrott fel a székről, mintha 220 volton érte volna áramütés. A szék nagy robajjal borult fel mögötte.
Átrohantunk a folyosón, felrúgva a szőnyegeket. Ami a fürdőben elénk tárult, egyszerre volt drámai és ijesztő.
Ildikó a padlón ült, hátát a mosógépnek vetve. A lábai szétcsúsztak, a szoknyája felcsúszott térdig. A szemei akkorák voltak, mint két csészealj, a szája tátva maradt egy néma, soha véget nem érő sikolyban.
Mellette, a puha fürdőszobaszőnyegen ott hevert a fekete melltartóm. Belőle félig kibújva, szőrös lábait diadalmasan széttárva trónolt „Góliát”. Az eséstől beindult a mechanika, és a pók halk, baljós sziszegéssel töltötte meg a helyiséget.
– Ott… ott… – remegett Ildikó ujja, amivel a fehérnemű felé mutatott. – Ott fészek van! Ők ott élnek!
Az arca olyan fehér lett, mint azok a keményített lepedők, amelyeket órákig tanított forralni.
– Istenem, anya! – Benedek azonnal odaugrott hozzá, két kézzel fogva a karját. – Mi történt? Rosszul vagy? A szíved? A vérnyomásod?
– Pók! – visította, közben kétségbeesetten próbált elrúgni magát a szőnyegtől. – Óriási! Megfogtam a melltartót, és ott volt! Meleg volt! Él!
Odamentem, minden erőmmel küzdve az ellen, hogy elnevessem magam. Nyugodtan lehajoltam, felvettem a pókot, és megnyomtam a hasán lévő gombot. A sziszegés azonnal elhallgatott.
– Ja, ő Marcell – mondtam teljesen közömbös, már-már unott hangon.
Ildikó levegőt sem vett. Benedek rám meredt, mintha hirtelen elment volna az eszem.
– K… kicsoda? – préselte ki magából az anyja, a mellkasát szorítva.
– Marcell. A házi tarantulám. Egy tudományos cikkben olvastam, hogy bizonyos pókok szőre kiválóan elriasztja a molyokat és az atkákat. Teljesen vegyszermentes megoldás. Nincs levendula, nincs spray. Csak beteszed a pókot a fehérnemű közé, és minden rovar menekül.
Gyengéden megsimítottam a műszőrt, demonstrálva, mennyire kötődöm hozzá.
– Nem harap. Majdnem soha. Csak akkor, ha idegen szagot érez, vagy agressziót. Nagyon territoriális. Csak engem és Benedeket fogad el.
A férjem felé fordultam, és alig észrevehetően rákacsintottam. Benedek pislogott egyet. Aztán még egyet. Végül lassan leesett neki. A szája sarka megrándult, ahogy próbálta visszafogni a kitörő nevetést.
– Nóra… – kezdte köhintve. – Elfelejtetted szólni anyának Marcellről. Teljesen kiment a fejemből is.
– Jaj, tényleg, bocsánat – kaptam a szám elé a kezem. – Elnézést, Ildikó. Azt hittem, ismeri az alapvető etikettet: más szennyeséhez nem nyúlunk. Marcell nagyon ideges lesz, ha idegenek turkálnak a lakásában.
Ildikó Benedek segítségével lassan feltápászkodott. A tekintetét egy pillanatra sem vette le a pókfiguráról.
– Maga… maga tarantulát tart… a szennyeskosárban? – remegett a hangja a felháborodástól és a pániktól. – Koszos ruhák között? Normális maga?
– Ott érzi jól magát. Sötét van, puha, csendes. És a mi szagunk veszi körül. Az megnyugtatja.
Idegesen lerázta a szoknyáját, megigazította a frizuráját. Az arca vörös foltokban égett a dühtől.
– A lábam be nem teszem többet ebbe a… állatkertbe! – csattant fel, miközben hátrált az ajtó felé. – Ez fertő! Őrület! Én szívvel-lélekkel jövök, fasírttal, gondoskodással, erre maguknál… pókok laknak az alsóneműben!
Úgy viharzott ki a fürdőből, mint egy pezsgősdugó. Egy perccel később becsapódott a bejárati ajtó, a falak is beleremegtek.
Ott maradtunk a fürdőben hárman: én, Benedek és Marcell. A férjem hosszasan nézett rám. Aztán a pókra. Aztán vissza rám.
– Ez abból a boltból van… a „Vidám Kalóz”-ból? – kérdezte halkan.
– Igen. Akciósan háromezret fizettem érte. Drága egy játéknak, de terápiára tökéletes.
Benedek először csak halkan felnevetett. Aztán egyre hangosabban. Végül a mosdókagylóra kellett támaszkodnia, mert majdnem összecsuklott a nevetéstől, és a feszültség, ami hónapok óta benne gyűlt, végre utat talált magának.