A mondat a levegőben lógott, Levente pedig úgy érezte, mintha hirtelen kihúzták volna alóla a talajt. A hír teljesen váratlanul érte, és egy darabig képtelen volt bármit is kinyögni. Az apja figyelmesen nézte, türelmesen várva, mit felel.
– Rendben… – préselte ki végül Levente. – Ez… jó hír.
Az új feleséget Kingának hívták. Már az első naptól kezdve túlzott lelkesedéssel igyekezett bizonyítani, mennyire ragaszkodik Leventéhez: folyton átölelte, puszikat adott neki, ajándékokkal halmozta el, és állandóan a szemébe nézett, mintha ott keresné a visszaigazolást. Levente azonban belül pontosan érezte, hogy ez nem valódi szeretet. Inkább arról szólt, hogy Kinga mindenáron jó benyomást akarjon kelteni az apjánál.
– Miért nem eszel a rántottából? Külön neked csináltam – próbálkozott reggelente. – Nézd, tettem bele borsót, paradicsomot, gombát, isteni lett.
– Nem eszem tojást – felelte Levente újra meg újra.
– Jaj, ne haragudj, kiment a fejemből – sóhajtott Kinga. – Majd holnap mást főzök.
Pár napig valóban észben tartotta, aztán ismét megfeledkezett róla. Amikor Levente nem nyúlt az ételhez, dühösen panaszkodott, hogy kárba ment az alapanyag. Az apja előtt azonban sosem viselkedett így – ez volt az egészben a legkellemetlenebb.
Két hónappal később, amikor megérkezett az első hó, Kinga és az apja leültették Leventét maguk elé. Összenéztek, arcuk sugárzott az örömtől.
– Hamarosan kistestvéred születik – mondták.
Levente valahol mélyen számított erre. Látott már ilyesmit filmekben, és sejtette, hogy ettől kezdve még inkább útban lesz ebben a házban. Egyre gyakrabban hallotta: „most ne”, „később”, „menj arrébb”. Szomorúság szorította a torkát, de nem akarta elrontani az apja örömét.
– Ez nagyszerű – mondta, és mosolyt erőltetett magára. – Akkor kaphatok egy kiscicát a születésnapomra?
– Micsoda? Macskát? – háborodott fel Kinga. – Az borzasztóan egészségtelen!
Az apja is megrázta a fejét.
– Allergiás vagyok, ne felejtsd el.
Legalább megpróbálta – gondolta Levente.
A születésnapján új telefont kapott. Valójában a régi is megfelelt neki, de most is úgy tett, mintha nagyon örülne. Sokkal jobban meghatotta az ajándék, amit Emesétől kapott: egy Harry Potter-könyv. Hallott már róla, de eddig nem olvashatta, mert az apja szerint még túl fiatal volt hozzá. A történet teljesen beszippantotta, kétszer is végigolvasta, majd megkérte az apját, vegye meg a folytatást.
– Legyen karácsonyra – javasolta Kinga. – Tökéletes ajándék lesz.
Ekkor hasított belé a felismerés: Emese mindig felköszöntötte őt minden ünnepen. De ők? Ők vajon egyszer is viszonozták ezt?
– Apa, mikor van Emese születésnapja? – kérdezte hirtelen.
– Tessék?
– Emese születésnapja mikor van?
– Hm… talán december ötödikén. Miért kérded? Küldhetnénk neki egy lapot.
Levente azonban nem képeslapot akart küldeni. Egészen más terve volt.
Az apja bankkártyájával vett jegyet – pontosabban kettőt, egyet magának, egyet az apjának. Akkor csente el a kártyát, amikor az apja Kingával vacsorázott a konyhában. A rendszerhez útlevéladatok kellettek, de szerencséje volt, minden automatikusan bejött. A jegyeket kinyomtatta, majd kitörölte az értesítést az e-mailből. Minderre Márk beszélte rá, egy negyedikes fiú, aki gyakran utazott busszal a szomszéd városba az anyukájával. Márk azt is vállalta, hogy egy éjszakára befogad egy kiscicát. Levente a piacon szerezte a cicát egy prémes sapkát viselő bácsitól, aki ingyen osztogatta őket. Egy vöröset választott, és közben csak egy dolog járt a fejében: „csak maradj életben, kérlek”.
December ötödikén reggel úgy tett, mintha iskolába indulna. Elhozta a cicát Márktól, majd kiment a buszpályaudvarra. Félt, hogy nem engedik felszállni egyedül – Márk előre figyelmeztette is. Nem is tévedett: a jegyeket ellenőrző nő megkérdezte, hol vannak a szülei.
– Az apukám ott áll – mutatott a tömegre. – Majdnem fellöktek, gyorsan felszállhatok?
A nő legyintett, Levente pedig felugrott a buszra. Szerencséjére több gyerekes utas is volt, így az ellenőr hamar megfeledkezett róla. Élete első önálló útja volt ez. Tudta, hogy baj lesz belőle, de most csak az számított, hogy Emesének elvigye az ajándékot. Megkérte Márkot, hogy ebéd után szóljon Kingának: Levente Sárospatakra utazott, nem akarta, hogy rendőrséggel keressék.
Emese házát nehéz volt megtalálni. Sűrűn hullott a hó, a kabát alá rejtett kiscica pedig nyávogni kezdett, bizonyára éhes volt.
– Mindjárt ott vagyunk – suttogta Levente.
Egy kedves arcú asszonytól kért útbaigazítást, aki megmutatta, merre lakik Emese.
Amikor végre odaért, hirtelen elhagyta a bátorsága. Mi van, ha Emese megharagszik? Ha elküldi?
De Emese nem haragudott. Felkiáltott, összecsapta a kezét, és szorosan magához ölelte.
– Levente, te teljesen egyedül jöttél? Mi lett volna, ha bajod esik? Hogy engedhette ezt az apád? Azonnal felhívom! És… ki ez itt?
A cicára nézett összevont szemöldökkel.
– Ajándék – mondta Levente rekedten. – Neked.
Egymás szemébe néztek. Emese halkan megszólalt:
– Nóráról álmodtam azon a napon, amikor elmentél. Az álmomban már nem haragudott rám. De még mindig nem tudom, szabad-e…
Levente szélesen elmosolyodott.
– Hát itt vagyok. És tudom, hogy szeretsz.
Emese arca megremegett, ajka reszketni kezdett. Egyik kezébe vette a cicát, a másikkal magához szorította Leventét.
– Drága kicsim…
Az apja végül nem szidta meg Leventét. Azt mondta, igazi férfi módjára viselkedett, és megígérte, hogy a téli szünetben elengedi Emeséhez, hogy meglátogassa őt és a vörös cicát, akit végül Rőzsének neveztek el. Kinga ugyan aznap este szemrehányást tett az apának, amiért nem büntette meg Leventét – azt hitték, a fiú már alszik, hangosan vitatkoztak a konyhában. Félálomban Levente még hallotta az apja szavait:
– Ő az én fiam, Kinga. Olyannak kell elfogadnod, amilyen. Az én természetemet örökölte. Láttad, mit vitt véghez? Igazi férfi. A lányunknak a világ legjobb bátyja lesz.