Emese egy ideig hallgatott, majd halkan, mintha nem is Leventének, hanem inkább önmagának beszélne, belekezdett.
Tizenhat éves voltam akkor, és elképesztően ostoba. Nem hittem semmiféle különös dologban, és egyáltalán nem törődtem mások érzéseivel. Az osztályunkba járt egy lány, Nóra volt a neve. Furcsa teremtésnek tartották, mindenki csak „Dilinyósnak” csúfolta. Én igazából nem bántottam, nem gúnyoltam, mint a többiek – legalábbis így emlékszem –, pedig ő valóban különösen viselkedett. De a bátyja… na, ő egészen más volt. Barnabásnak hívták. Nem járt iskolába, ma már tudom, hogy valamilyen betegsége lehetett, de akkoriban senki sem értette ezt. Rettenetesen féltem tőle. Szinte szó szerint követett: utánam járt, motyogott valamit, mintha nem is ezen a világon beszélne. Egy nap betelt a pohár. Elvesztettem a türelmemet, és nagyon durván rászóltam, hogy hagyjon békén. Arra már nem emlékszem pontosan, mit mondtam, de biztos vagyok benne, hogy kegyetlen szavak voltak.
Emese elhallgatott. Levente meg sem mert mozdulni, még a levegőt is visszatartotta, annyira várta a folytatást.
– Az a fiú… Nóra testvére… meghalt – folytatta végül Emese. – Belefulladt a folyóba. Nóra azt mondta, én vagyok a hibás. Azt is hozzátette, hogy a nagymamájával együtt megátkoznak. Hogy mindenki, akit valaha szeretni fogok, meghal. Én erre kinevettem, és azt vágtam a fejéhez, hogy nem véletlenül hívják Dilinyósnak. Erre nekem ugrott, kitépett egy csomó hajat a fejemből. Borzalmas jelenet volt. Soha többé nem verekedtem senkivel.
Emese továbbra sem nézett Leventére. Egy virágot forgatott az ujjai között, addig csavargatta, míg a szára teljesen meg nem roppant.
– És… mi lett? – kérdezte Levente alig hallhatóan. – Tényleg meghalnak?
– Igen – felelte Emese. – Ott van eltemetve Mirka, a kutyám. Amott Mushketér, a macskám. Az a másik kő Kláráé, ő is kutya volt. Sokáig nem akartam elhinni, hogy mindez Nóra miatt történik. De ha őszinte akarok lenni… nincs más magyarázat, ugye?
Leventét kirázta a hideg. A bőre libabőrös lett, és hirtelen rosszul érezte magát.
– A nagymamáját sokan boszorkánynak tartották – tette hozzá Emese. – Én sosem hittem ilyesmiben. De most már úgy gondolom, nem árt odafigyelni az efféle dolgokra. És bánom, nagyon bánom, hogy akkor kegyetlen voltam velük. Ha vissza lehetne csinálni…
– Bocsánatot kellett volna kérned tőle! – bukott ki Leventéből. – Hiszen te magad mondtad nekem mindig, hogy bocsánatot kell kérni!
– Igen – bólintott Emese. – Igazad van. De attól tartok, itt nem lett volna elég egy egyszerű bocsánatkérés. Ehhez áldozat kellett volna.
– Miféle áldozat? – értetlenkedett Levente.
– Olyasmi… hogy adsz cserébe valami igazán fontosat. De már mindegy. Három évvel később meghalt. Tüdőgyulladást kapott. Kiderült, hogy nem volt tűzifájuk, nem tudtak fűteni, és egy teljes hétig feküdt a jeges házban magas lázzal. Ha valaki időben észrevette volna, segíthetett volna rajtuk…
Emese hirtelen felállt, és elindult kifelé, szorosan markolva a lapátot. Levente még egy darabig ott állt Pirát sírjánál, aztán utána futott. Nem mondta ki azt, ami a fejében járt: hogy sajnálja, amiért Emese nem engedheti meg magának, hogy bárkit szeressen.
Másnap viszont csoda történt: megérkezett Levente apja.
– Na, hiányoztam, te kis bandita? – nevetett. – Pakolj össze, indulunk haza!
Levente annyira boldog volt, hogy eszébe sem jutott Emese. Csak búcsúzáskor szorult össze a torka, és könny szúrta a szemét. Bizonytalanul lépett oda hozzá, nem tudta, szabad-e megölelni. Emese azonban elébe ment: magához szorította, és puszit nyomott az arcára.
– Örülök, hogy ezt a nyarat nálam töltötted – suttogta.
Az elutazás egyszerre volt fájdalmas és megkönnyebbítő. Az apja láthatóan feszült volt: hangosan énekelt a rádióval, és újra meg újra ugyanazokat a kérdéseket tette fel.
– Menjünk el a temetőbe – javasolta hirtelen.
– Minek? – csodálkozott Levente.
– Ott nyugszik az idősebb bátyám. Meg a tied is.
Levente arcára kiült a zavar, ezért az apja gyorsan pontosított.
– Úgy értem, az unokatestvéred. Nem ismerted, csecsemőként halt meg, alig volt egyéves. Te akkor még meg sem születtél. A testvérem, Zoltán pedig pár évvel később halt meg. Szörnyű baleset volt: vadászat közben meghibásodott a fegyver. Ritkán járok erre, de most szeretnék kimenni. Neked is látnod kell.
– Szóval volt testvéred? – kérdezte Levente döbbenten.
Most az apja lepődött meg.
– Hát… Emese… ő nem mondta?
És ekkor Levente mindent megértett. Emese nem az apja nővére volt, hanem a testvérének a felesége. És annak a kisfiúnak az anyja, aki alig egyévesen halt meg. Szúró fájdalom hasított a mellkasába.
– Igen… menjünk – mondta halkan.
A sírok gondozottak voltak, nyilván Emese gyakran kijárt ide. Leventét bántotta, hogy sosem kérdezte meg tőle, hová jár el olyan sokszor. Ha rákérdez, talán hamarabb megérti… de mit is segíthetett volna rajta? A szomorúság szinte elviselhetetlenné vált.
Miközben az apja a kerítést igazgatta, Levente a sírok között sétált. Nem félt a temetőtől; édesanyja sírjához is gyakran jártak. Most is rá gondolt, némán könyörgött: anya, segíts! Nem tudta, miben van szüksége segítségre, csak azt érezte, hogy most minden eddiginél jobban kellene az anyja közelsége.
Ekkor megakadt a szeme két egymás melletti síron. A neveken: Nóra és Barnabás. Ugyanaz a vezetéknév, ugyanaz az apai név – nem lehetett tévedés. Levente megállt. Ezeket a sírokat is gondosan ápolták. Eszébe jutott: talán Emese jár ide is.
Ahogy a fák lombján átszűrődő napsugár megcsillant, hirtelen tudta, mit kell tennie. Elővette a zsebéből az édesanyja keresztjét, és óvatosan a sírkő alá csúsztatta.
„Bocsássatok meg Emesének” – suttogta. – „Nem akart titeket megbántani. Fogadjátok el az áldozatot, ez a legdrágább kincsem, az anyukám keresztje. Ő jó ember volt, és ő is meghalt. Nagyon hiányzik. Emesének is hiányzik a férje és a kisfia. Teljesen egyedül van.”
Válasz nem érkezett. Ebben a pillanatban az apja szólt utána.
– Levente, szeretnék mondani neked valamit. Az a helyzet, hogy megnősültem.