Levente ezúttal nem engedte, hogy a könnyei kibuggyanjanak. A szomorúság helyét lassan düh vette át, és minden haragját Emesére zúdította magában. Most már értette, miért él teljesen egyedül: nincs férje, nincsenek gyerekei, és mintha még barátai sem lennének. Ki tudna megszeretni egy ennyire kemény, érzéketlen nőt? Még macskája sincs – csak néhány csirke meg kacsa az udvaron. Ösztönösen a zsebébe nyúlt, ahol anyja keresztjét szorongatta, ahogy mindig, amikor megijedt vagy felkavarták az érzései. Pár perc alatt lenyugodott, mintha a kis fémkereszt tényleg képes lett volna visszatartani a zaklatott gondolatokat.
Aznap este Emese váratlanul megszólalt vacsora után:
– Ha szeretnél, vehetsz ki könyveket a szekrényből. Az alsó polcokon nézz körül, ott talán találsz olyat, ami neked való.
Levente már korábban is gyakran méregette a könyvespolcot, de soha nem merte megérinteni. Egyszer, amikor leemelt egy vastag, bőrkötéses kötetet aranyozott betűkkel, Emese olyan hangosan és élesen ráripakodott, hogy a fiú akkor megfogadta: többé nem nyúl hozzájuk. Most viszont maga a nagynénje adott engedélyt, így Levente szinte felderült. Az olvasás mindig menedék volt számára – az édesanyja szoktatta rá, esténként felolvasott neki, hétvégenként is együtt bújták a könyveket. Azóta Levente már egyedül olvasott, akár vaskos regényeket is, apró betűkkel. Most mégis egy vékonyabb kötet akadt meg a szemén: „Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény”.
Egyetlen este alatt végzett vele. A történet teljesen magába szippantotta, és először azóta, hogy elveszítette az anyját, eszébe sem jutott sírni. Amikor becsukta a könyvet, még sokáig ott visszhangzott benne a történet világa.
– Emese néni, van ennek folytatása? – kérdezte óvatosan.
A nő rápillantott a borítóra, majd bólintott.
– Igen, van.
– És hol van? – csillant fel Levente szeme.
– Mi micsoda? – kérdezett vissza türelmetlenül.
– A következő rész. Az a könyv.
– Nincs meg – felelte röviden.
Levente nagyot sóhajtott.
– Ne sóhajtozz! – mordult rá Emese. – Vegyél le másik könyvet, van ott elég jó!
Levente nem akart vitatkozni. Leemelte „A három testőr”-t, de a történet unalmasnak tűnt, képtelen volt belemerülni. Nem sokkal később inkább kiment az udvarra.
Ott azonban valami egészen váratlan fogadta. A tornác lépcsőjén egy hatalmas, csapzott macska ült. Az egyik szeme hiányzott, a bundája összecsomósodott, mégis volt benne valami, ami azonnal megérintette Leventét. Lehajolt, és óvatosan megsimította az állat fejét. A macska panaszosan felnyávogott.
– Éhes vagy? – kérdezte tőle halkan.
A macska válaszul újra nyávogott.
– Mindjárt hozok valamit.
Ehhez azonban Emesétől kellett kérnie tejet vagy egy falat kolbászt.
– Minek? – kérdezte a nő gyanakodva.
– Meg akarom etetni a macskát.
– Milyen macskát?
– Itt van a lépcsőnél. Idejött hozzánk.
Emese vele tartott, majd amikor meglátta az állatot, összeráncolta a homlokát.
– Nem látod, hogy kóbor? Biztos tele van betegségekkel! Tűnés innen!
Egy mozdulattal megrúgta a macskát, amely fájdalmas nyávogással elmenekült. Levente ekkor megértette, hogy jobb, ha erről többé nem beszél neki. Amikor legközelebb meglátta a macskát, titokban vitt neki enni.
– Kalóz lesz a neved – súgta neki.
Kalóznak mesélte el az olvasott könyv történetét, neki panaszkodott arról is, hogy az apja miért hívja olyan ritkán, és tőle kérdezte meg, vajon rá lehet-e venni apát, hogy magával vigye a macskát. Néha majdnem rajtakapta Emese, de Levente mindig időben elrejtette Kalózt.
Pár héttel később, miközben újra a könyvespolcot böngészte, Levente több ismerős nevet pillantott meg.
– Emese néni! Ezek ugyanattól az írótól vannak! Ez a folytatás? – kérdezte lelkesen.
A nő vállat vont.
– Igen. Azt akartad olvasni, nem? Megrendeltem postán.
Levente odarohant hozzá, megölelte, és kibukott belőle:
– Köszönöm! Te olyan jó vagy!
Emese azonban azonnal eltolta magától, mintha megégette volna az érintés.
Levente egymás után falta a könyveket, és közben szinte teljesen megfeledkezett Kalózról. Csak akkor jutott eszébe, amikor egy egész nap szakadt az eső.
„Szegény macska” – gondolta. – „Biztos bőrig ázott, és még éhes is.”
Mintha meghallotta volna, a tornácról panaszos nyávogás hallatszott.
– Emese néni, engedjük be! – könyörgött. – Hideg van és minden csupa víz!
Nem számított beleegyezésre, de a nő végül felsóhajtott.
– Jól van. De aztán ne bőgj, amikor elpusztul.
A hideg futkosott Levente hátán. Úgy hangzott, mintha fenyegetés lenne. Mégis kihasználta az alkalmat, és megfogadta, hogy szemmel tartja Kalózt.
Attól kezdve a macska hivatalosan is kapott tejet és kolbászt. Eső nélkül is gyakran besurrant a házba, mindig fegyelmezetten viselkedett: az asztal alá húzódott, Levente lábánál kuporgott, sosem csinált rendetlenséget. Tojással is megkínálhatták volna a pitéből, de azok mostanában csak krumplis töltelékkel készültek.
Emese morgott ugyan, de Levente boldog volt. Sőt, egyszer meglátta, hogy a nő a saját szendvicséből dob egy darab kolbászt a macskának, sőt még meg is simítja.
Talán túl hamar megnyugodott. Néhány nappal később Kalóz eltűnt. Levente végül a ház mögött találta meg – mozdulatlanul, kihűlve. Biztos volt benne, hogy Emese tett valamit az ételbe.
Ezúttal nem tudta visszatartani a könnyeit.
– Te ölted meg Kalózt! – zokogta.
Azt hitte, a nő megüti. Emese azonban csak hosszan nézte, majd ennyit mondott:
– Figyelmeztettelek.
Ezután kiment az udvarra. Levente még sírt egy ideig, majd utána ment. Emese a kert végében ásott egy gödröt. Levente azonnal megértette, és dobozt keresett.
Együtt temették el a macskát. Emese egy nagy követ cipelt oda, Levente virágokat szedett. Amikor letette őket, észrevette, hogy a kő mellett több hasonló is áll.
– Ezek mik? – kérdezte halkan. – Más is itt van eltemetve?
Emese némán bólintott.
– Mi történt velük?
– Ugyanaz, mint mindenkivel – felelte csendesen. – Meghaltak.
Levente torkán akadt a kérdés, de nem mondta ki. Emese ekkor leült az egyik mohás kőre, és lesütött szemmel, szinte suttogva kezdett beszélni.