Amikor az édesanyja meghalt, az apa eltüntette a lakásból az összes róla készült fényképet. Nem kegyetlenségből tette: egyszerűen nem bírta nézni, hogy Levente minden egyes alkalommal sírva fakad, ha anyja tekintetével találta szemben magát egy képen. A fiú már „nagy” volt, hiszen betöltötte a hetet, és pontosan tudta, hogy egy rendes fiú nem zokog. Mégsem tudta visszatartani a könnyeit, akárhogyan is próbálkozott.
Egy évvel később arra lett figyelmes, hogy már nem emlékszik pontosan arra, milyen volt az anyukája arca. Néha álmában még megjelent: ilyenkor olyan élesen látta, mintha ott állna mellette, élőn és melegen. Reggelre azonban az emlék elhalványult, szétfoszlott, mint egy szomorú, szürke felhő. Levente ilyenkor a mellkasához szorította azt az apró keresztet, amelyet az apja adott neki, és suttogva könyörgött: „Anya, kérlek, ne tűnj el.” De az alak minden alkalommal eltűnt.
– Levente, egész nyárra kiküldetésbe megyek – mondta az apja a második osztály elvégzése után. – Addig a nagynénédnél fogsz lakni.
A néniről a fiú alig tudott valamit. Újévkor és születésnapján csomag érkezett tőle, gondosan felcímkézve: Egorova Emese Matvejevna, Sárospatak. Ennyi volt minden, amit róla ismert.
Ebbe a Sárospatak nevű faluba vitte el őt az apja. Az út körülbelül két óráig tartott, és a férfi – aki általában szűkszavú volt – most szinte végig beszélt. Időről időre megállt a mondat közepén, rápillantott a telefonjára, pötyögött pár sort valakinek, majd folytatta.
Elmesélte, hogy ő maga is ebben a faluban nőtt fel, egészen addig, amíg tizenhárom éves korában meg nem halt a nagymamája, és a család városba nem költözött. Akkor nagyon nehéz volt neki az elszakadás: barátokat hagyott hátra, sőt egy kislányt is, Rékát, aki szeplős volt és kedves. Olyannyira nem akart elmenni, hogy még a szökést is fontolgatta. Kiszámolta a buszjegy árát, elcsent egy kis pénzt a szüleitől, és kiment az állomásra. Jegyet azonban nem kapott, mert akkoriban nem lehetett mindent az interneten elintézni, sorba kellett állni a pénztárnál. Ott csípte el egy rendőr, aki hazavitte. A büntetéstől rettegett, de az apja inkább büszke volt rá, és azt mondta: igazi férfi módjára cselekedett. Végül nem ment vissza a faluba, később pedig megismerte Levente anyját, és onnantól már nem is vágyott máshová.
Az út végére Levente szorongása egyre nőtt. Soha nem lakott idegeneknél, falun pedig végképp nem járt még. A leginkább azonban az zavarta, hogy az apja ennyit beszélt: anyja halála óta alig szólt bármit is, most pedig mintha nem tudná abbahagyni. Levente nem értette, mit jelent ez az egész.
Emese néni megszólalásig hasonlított az apjára. Ugyanolyan egyenes tartás, zárkózott tekintet, rövidre nyírt, világos haj. Tetőtől talpig végigmérte a fiút, összevonta a szemöldökét, majd szárazon megkérdezte:
– Esztek?
Borscsot tett eléjük, mellé olajban sült pirogokat. Volt krumplis, és volt tojásos-hagymás is. Levente ki nem állhatta a tojást, felfordult tőle a gyomra, de vendégségben nem illett otthagyni az ételt. Küzdve rágott, közben észrevétlenül kikapargatta a tölteléket, és az asztal alá ejtette. Abban reménykedett, hogy akad egy macska, amely majd eltakarítja. Régóta szeretett volna cicát, de az apja mindig azt mondta, allergiás. Levente nem tudta pontosan, mit jelent ez, csak elfogadta, hogy macskája sosem lesz.
Emesénél sem volt macska. Ez a harmadik napra vált teljesen bizonyossá, amikor Levente már minden zegzugot átkutatott a házban. Megkérdezhette volna, de nem merte. Fogalma sem volt, hogyan viselkedjen vele. A nő közömbösen szólt hozzá, nem mosolygott, nem nézett a szemébe, mintha a fiú nem is ember, csak egy tárgy lenne.
Levente érezte, hogy nem kedvelik egymást. Néha mégis elfogta a vágy, hogy odabújjon hozzá, becsukja a szemét, és úgy tegyen, mintha az anyja lenne. De az illata teljesen más volt, és ezt csukott szemmel sem lehetett összekeverni. Ráadásul egyszer, egy rémálom után, mégis bement a szobájába. Emese néni azonban kemény hangon visszaküldte az ágyába, kijelentve, hogy boszorkányok és szörnyek nem léteznek, és ne nyafogjon. Amikor sírni kezdett, gyávának nevezte. Levente visszamenekült a saját szobájába, a fejére húzta a takarót, gondosan elrejtette kezeit-lábait, nehogy kilógjon egy ujja is, szorongatta a keresztet, és halkan ismételgette: „Anya velem van, nem történhet baj.” Így aludt el.
A nagynénje szinte mindig talált benne kivetnivalót.
– Mit piszkálod megint azt a pirogot? – szólt rá szigorúan, amikor Levente újra próbált megszabadulni a tojásos tölteléktől.
Összeszedte minden bátorságát.
– Nem szeretem a tojást.
– Miért?
– Nem tudom… büdös.
Emese megrázta a fejét.
– Badarság. A tojás egészséges, tele van fehérjével és vitaminokkal. Megeszed.
Leventének égetni kezdte a szemét a sírás. Lehajtotta a fejét, amennyire csak tudta – nem akarta még egyszer hallani, hogy nyámnyila.
Elfoglaltsága alig akadt. Az apja által összekészített könyveket gyorsan kiolvasta, túl gyerekesek voltak számára. Emese azt javasolta, ismerkedjen meg a környékbeli fiúkkal. El is ment, de rosszul végződött: az egyik gyerek követelte, hogy adja oda a telefonját játszani, ő pedig nemet mondott. Dulakodás lett belőle. Levente ezután nem akart több barátot.
– Pont olyan antiszociális vagy, mint az apád – morogta a nagynéni. – Gyerekként ő is állandóan verekedett.
– Nem mindenkivel. Csak azokkal, akik rosszul viselkednek.
– És te talán jól viselkedsz? – csattant fel. – Az a telefon csak egy darab fém. Miért sajnálod? Meg kell tanulni megosztani másokkal. Menj, és kérj bocsánatot!
– Nem fogok!
– Azt mondtam, bocsánatot kérsz!
Ezúttal Levente elszántan hallgatott, és bár belül remegett, érezte, hogy ez a nyár még csak most kezd igazán nehézzé válni, ahogy a feszültség egyre sűrűbbé vált körülötte.