— …kettőre pontosan! — tette még hozzá András utánaszólva.
— Tudom — felelte Júlia, miközben már a hálószoba felé sietett, és leemelt a szekrény felső polcáról egy kisebb utazótáskát. — Pont ezért nincs időm késlekedni.
Gyors, gyakorlott mozdulatokkal pakolt bele néhány ruhát magának és Benedeknek is. Nem volt szükség sok mindenre, csak annyira, hogy ne érezzék magukat vendégnek.
András félretolta az érintetlen reggelit, és megjelent az ajtóban. — Te ezt komolyan gondolod? — a hangja remegett az indulattól. — Tényleg elmész? És mégis hová?
— Szilviához — válaszolta Júlia anélkül, hogy ránézett volna. — Átutazóban van a városban, ezer éve nem találkoztunk.
— Ma?! — András az útjába állt. — Teljesen elment az eszed?
És a lakásavató? — Aztán én? — kérdezte Júlia halkan, de metszően. — Hat éve, András.
Hat hosszú év alatt egyszer sem hívtatok meg a családi összejöveteleitekre.
Egyszer sem.
Mondd meg, szerinted én kicsoda vagyok számotokra?
Bejárónő?
Szakácsnő?
András zavarba jött, pislogott, kereste a szavakat. — Túldramatizálod ezt az egészet.
Nálunk ez így szokás… csak a szűk család… — Nélkülem — vágott közbe Júlia. — Viszont amikor teríteni kell, főzni, mosogatni, akkor hirtelen mégis családtaggá válok.
Ne haragudj, de ebből az előadásból én kiszállok.
Lakásavatót akartok? Rendben, mindent előkészítettem.
Mi pedig Benedekkel elmegyünk Szilviához.
Megpróbált elhaladni a férje mellett, de András megragadta a csuklóját. — Hova mész?
Mindjárt itt lesz anya a vendégekkel — fakadt ki, amikor rádöbbent, hogy Júlia valóban indulni készül. — Tönkre akarsz tenni előttük? — Én csak tiszteletet szeretnék, András — mondta Júlia nyugodtan, mégis határozottan, és kiszabadította a kezét. — Benedek, kincsem, öltözz fel, megyünk vendégségbe!
A kisfiú lelkesen szaladt ki a gyerekszobából. — Kinga nénihez? — kérdezte ugrándozva. — Nem, édesem, Szilvia nénihez.
Megmutatja majd az autógyűjteményét.
András kétségbeesetten kapta elő a telefonját. — Anya, szia!
Hát… lenne egy kis gond — elfordult, lehalkította a hangját, de Júlia így is mindent hallott. — Igen, most rögtön.
Júlia el akar menni… Azt mondja, a barátnőjéhez… Próbáltam… Rendben, várunk.
Letette, majd diadalittasan fordult felé. — Anya azt mondta, már úton vannak.
Az egész rokonság együtt van.
Ugye nem hozol szégyent rám a család előtt? — A család előtt? — ismételte Júlia keserűen. — És én akkor micsoda vagyok?
Válaszra sem várva megfogta Benedek kezét, és kilépett a lakásból.
Szilvia egy régi városrészben lakott, egy barátságos, kétszobás lakásban, amelynek ablakai a parkra néztek. Őszinte meglepetéssel és örömmel fogadta őket. — Nem számítottam rád ma, de annyira jó, hogy itt vagytok! — ölelte meg Júliát. — És hát ki ez a daliás legény?
Mekkora lettél, Benedek!
Emlékszel rám?
A fiú először félénken az anyja lába mögé bújt, de hamar feloldódott, amikor Szilvia előhozta az unokaöccsétől megmaradt játékokat. — Mesélj — ültette le Júliát a kanapéra, miközben teát töltött. — Mi történt?
Júlia nagyot sóhajtott, végre kiengedett. — Megszöktem a saját lakásavatómról, el tudod képzelni?
Elmondott mindent: az anyós hirtelen telefonjától kezdve a mai reggelig. — Lehet, hogy butaság volt — forgatta idegesen a csészét a kezében. — De nem tudtam tovább úgy tenni, mintha minden rendben lenne.
Szilvia elgondolkodva bólintott. — Emlékszem, hat éve, az esküvő előtt mesélted, hogy András milyen későn mutatott be az anyjának.
És az eljegyzésre sem ment el, migrénre hivatkozva. — Igen — bólintott Júlia. — A lagzin pedig magára vonta az összes figyelmet, arról beszélve, milyen tökéletes fia van. — Akkor még azt mondtad, apróság, külön fogtok élni, majd rendeződik — idézte fel Szilvia. — De nem rendeződött, igaz?
Júlia csak megrázta a fejét. — Tudod, mi a legfurcsább?
Állandóan családi programjaik vannak.
Anyja születésnapja, apja születésnapja, ünnepek, hétvégék… és engem soha nem hívnak.
András szerint ez hagyomány, csak a vér szerinti rokonoknak.
Most viszont elvárják, hogy vendégül lássam az egész társaságot, mosolyogva.
Szilvia megszorította a kezét. — Jól tetted, hogy eljöttél.
Néha meg kell mutatni, hogy van önbecsülésed.
Csak az volt a kérdés, hogyan tovább.
Júlia a fiára pillantott, aki épp egy kockatornyot épített teljes beleéléssel. — Nem tudom.
Este visszamegyünk, amikor már mindenki elment.
Akkor majd eldől.
Eközben András lakásában már gyülekeztek a vendégek.
Az elsők között érkezett meg Erzsébet, aki azonnal végigmérte a lakást szigorú tekintettel.