Erzsébet szigorú pillantással mérte végig a lakást, miközben levette a kabátját. — És a menyem hol van? — kérdezte fagyos hangon. — A kisunokámról nem is beszélve.
András zavartan megköszörülte a torkát. — Ők… egy barátnőjénél vannak.
Benedek kissé megfázott, Júlia pedig régóta nem találkozott vele… — magyarázkodott, de Erzsébet ajka összeszorult. — Egy családi ünnepen? — jegyezte meg élesen. — Érdekes döntés.
Sebaj. Akkor megleszünk nélkülük is.
Hoztam pitét meg salátákat.
Nem sokkal később sorra érkeztek a többiek: Norbert, András bátyja Adriennnel, Emese a férjével, Kristóffal, Zoltán a feleségével, Melinda nagynéni, és még néhány távolabbi rokon, akiknek a nevét András alig tudta felidézni. — Milyen aranyos kis lakás — húzta el a száját Melinda, miközben körbefordult. — Bár egy egész családnak azért elég szűkös, nem gondolod? — Nekünk pont megfelel — morogta András, miközben segített kipakolni az ételeket. — Elférünk benne. — Egy festés ráférne — kopogtatta meg a falat Zoltán. — Ezek a tapéták már kimentek a divatból.
A helyedben én… András ekkor már nem figyelt.
Automatikusan mosolygott, válaszolt a kérdésekre, székeket rendezett, de belül egyre kellemetlenebb érzés feszítette. Korábban sosem maradt egyedül a rokonsággal; Júlia mindig ott volt mellette, halk szavú, kedves, ügyesen terelte más irányba a kínos beszélgetéseket. — Emlékeztek, mennyire rettegett a sötétben? — nevetett fel Emese, miközben szedett a salátából. — Anya, meséld el, amikor az ágy alól kellett előhúzni!
Erzsébet látható élvezettel kezdte a történetet, András arcát pedig elöntötte a pír. Felnőtt férfi volt, beosztottakkal, felelősséggel, mégis itt, a család körében újra kisfiúnak érezte magát. — András, beszélhetnénk egy percre? — érintette meg Adrienn finoman a könyökét, és a konyha felé intett.
Kiléptek a szobából, Adrienn pedig óvatosan becsukta mögöttük az ajtót. — Szeretnék bocsánatot kérni — mondta halkan. — Miért? — lepődött meg András. — Ezért az egész komédiáért — biccentett a nappali felé. — Mi sem vágytunk ide, de tudod, milyen az anyád.
És most már értem, miért ment el a feleséged.
András összerezzent. — Mit értesz azon, hogy érted?
Adrienn tekintetében együttérzés jelent meg. — Norberttel nyolc éve vagyunk házasok.
Ez alatt az idő alatt végig kívülállónak éreztem magam ebben a családban.
Az anyád sosem fogadott el igazán.
Mindig megjegyzéseket tesz: hogyan főzök, hogyan nevelem a gyerekeket, hogyan öltözöm.
Norbert pedig soha nem áll mellém, mert fél megbántani őt.
Nagyot sóhajtott. — Csak annyit akartam mondani, hogy tisztelem Júliát.
Volt bátorsága meglépni azt, amit én sosem mertem.
És talán neked is el kellene gondolkodnod azon, mi vitte rá erre.
András a konyhában maradt, az ablakon bámult kifelé, és még jó ideig ott állt, miután Adrienn visszament a többiekhez. A gondolatai összevissza kavarogtak.
Lehetséges, hogy Júlia mindig ugyanígy érezte magát, mint Adrienn?
Hogyhogy ezt sosem vette észre?
A nappaliból Erzsébet harsány nevetése hallatszott, éppen azt mesélte, hogyan törte össze András gyerekként a vázát, majd pillanatragasztóval próbálta megjavítani.
Mindenki nevetett.
Andrást viszont hirtelen mély szégyen öntötte el.
Este, amikor Júlia Benedekkel hazatért, a lakás üres volt, és szokatlanul rendben állt. Az asztalon egy cetli várta őket: „Beszélünk, ha visszajövök. Anyát elkísértem. András.”
Júlia lefektette a kimerült fiát, majd leült a kanapéra, és különös ürességet érzett magában. Vajon András hogyan reagál majd?
Kiabálni fog?
Árulással vádolja?
Vagy úgy tesz, mintha semmi sem történt volna, ahogy eddig?
Kattanva fordult a zár, András belépett a lakásba. Szokatlanul csendesnek és bizonytalannak tűnt. — Szia — mondta óvatosan. — Benedek hogy van? — Már alszik.
Még folyik az orra, de láza nincs — felelte Júlia, felkészülve a nehéz beszélgetésre.
András leült vele szemben, és hosszú ideig hallgatott, tekintete elrévedt. — Igazad volt — szólalt meg végül.
Júlia meglepetten pislogott. — Miben?
— Mindenben — felelte András, végigsimítva a haját. — Ma először láttam a családomat… vagyis a rokonaimat… kívülről.
És borzasztó volt.
Mély levegőt vett, mintha összeszedné magát, és jelezte, hogy el fogja mesélni mindazt, ami aznap történt.