– „Lakóház”.
– És ez pontosan mit jelent?
András szemében különös fény villant. Lassú, kimért hangon magyarázott, mintha egy kezdő tanítványt vezetne végig egy bonyolult lépésen. Ez azt jelenti, hogy Zoltán most hivatalosan is igényt tart a „Lakóház” és a „Gazdasági épület” megosztására. Emlékszel, mennyit ordítozott korábban a kataszterről? Hát most megkapja a maga kataszterét, teljes pompájában.
A terv szinte egyetlen pillanat alatt állt össze. Zoltánt a mohósága vakította el: eszébe sem jutott alaposan átnézni az iratokat. Meglátta a nyilvántartásban azt a két sort, és máris vagyonokat számolt fejben, anélkül hogy a részletekkel törődött volna.
Másnap reggel Katalin felhívta a férjét. A hangja enyhén remegett – de nem a félelemtől, hanem attól az izgatott várakozástól, amit az ember akkor érez, amikor tudja, hogy hamarosan fordul a kocka.
– Zoltán, beleegyezem – mondta halkan. – Nem akarok bíróságra járni. Intézzük el békésen, menjünk el egy közjegyzőhöz, és írjuk alá a megállapodást.
– Na végre! – harsogta diadalittasan a vonal túloldalán. – Rájöttél, hogy veszítenél!
– Igen – felelte Katalin fáradt sóhajjal. – Elegem van. Azt javaslom, hogy te vidd el a „Lakóházat” teljes egészében. Nekem marad a „Gazdasági épület” meg a telek. A föld amúgy is az én nevemen van, tehát neked nincs veszteséged. A lakóház többet ér, mint egy melléképület, így te jársz jól.
– Az egész ház az enyém? – Zoltán majdnem félrenyelte a szót a kapzsiságtól. – Te meg beköltözöl abba a sufniba? Ha neked így jó… Benne vagyok! De siessünk, nehogy meggondold magad!
4. fejezet – Az évszázad üzlete
A közjegyzői irodában Zoltán úgy viselkedett, mintha máris mindent megnyert volna. Fennhéjázva pillantott Katalinra, miközben aláírta a papírokat. A sorok közé rejtett apró betűket, a helyrajzi számokat és az objektumjelöléseket el sem olvasta. Fejében már peregtek a képek: eladja a „Lakóházat”, vesz egy belvárosi lakást, és egy új autót az aktuális hódítás kedvéért.
– Gratulálok a feleknek – mondta szárazon a közjegyző, miközben rányomta a pecsétet az okiratra.
– Isten veled, Kati – vetette oda Zoltán kifelé menet. – Holnap jövök a cuccaimért. Te pedig készülj a költözésre. A lakóház mostantól az enyém.
– Természetesen, Zoltán. A kulcsokat máris odaadom – válaszolta Katalin, és a kezébe nyomott egy drótra fűzött, rozsdás kulcscsomót.
– Ezek meg mik? – ráncolta a homlokát a férfi. – Hol vannak a páncélozott ajtó kulcsai?
– A páncélozott ajtó kulcsai nálam maradnak – felelte nyugodtan Katalin. – Ezek a „Gazdasági épület” bejáratához tartoznak, ahol én lakom. A te kulcsaid pedig a „Lakóházhoz” valók. Ahhoz a régi, fából épült házikóhoz ott, a telek sarkában. Sok boldogságot az új otthonodhoz.
5. fejezet – A végső akkord
Zoltán mozdulatlanná dermedt. Az arca lassan lilásvörös árnyalatot öltött, mintha a felismerés fizikai fájdalmat okozna neki. Ajka remegni kezdett, mielőtt megszólalhatott volna.