Idővel világossá vált számomra, hol van az én helyem ezen a pályán. Nem a luxuslakások és a csillagászati költségvetésű munkák vonzottak, hanem azok az átgondolt, mégis élhető enteriőrök, amelyek a hétköznapi emberek igényeire szabva születnek. Olyan otthonokat akartam tervezni, amelyek stílusosak, de nem elszálltak, és ahol a kreativitás nem a pénztárca rovására érvényesül. Megtanultam úgy gondolkodni, hogy a keretek adottak, mégis mindig akad egy váratlan, ötletes megoldás.
Nagyjából fél évvel a stúdió megnyitása után egy este Andrással a kedvenc kávézónkban ültünk. Éppen egy friss munkáról meséltem neki: ikrek számára kellett gyerekszobát terveznem, ahol elfér két ágy, két íróasztal, és marad elég tér a játékra is.
– Tudod – vágott közbe hirtelen András –, rég láttalak ennyire felszabadultnak. Mintha éveket fiatalodtál volna.
– Ez nagyrészt neked köszönhető – mondtam, és a kezemet az övére tettem. – Ha nincs az az őrült ötleted…
– Örülök, hogy végül belevágtam ebbe a kis színjátékba – mosolygott. – Nem volt egyszerű, folyton magyarázkodnom kellett, újabb és újabb kifogásokat kitalálni.
– Ha már kifogások – kaptam az alkalmon –, ki volt az a Barbara, aki akkoriban állandóan hívogatott?
András nevetésben tört ki.
– Egy belsőépítész, aki segített a stúdió alaprajzán. Ráadásul férjnél van, három gyereke van, és a férje még a felújításnál is besegített.
Elöntött a szégyen, amikor eszembe jutott, mennyire féltékeny voltam egy olyan nőre, akit még csak nem is ismertem.
– És az új ingek meg az illatok? – firtattam tovább.
– Lilla javasolta, hogy frissítsek a ruhatáramon. Azt mondta, ha hirtelen túl sokat változom, az rögtön gyanús lesz neked. Így inkább fokozatosan szoktattunk hozzá ahhoz, hogy egyszerűen csak jobban odafigyelek magamra.
– Mindent aprólékosan kiterveltetek – csóváltam a fejem. – Én meg egészen mást képzeltem.
– Tudom – szorította meg a kezem. – Sajnálom. Ilyen többé nem lesz.
– Nem is kell – mosolyodtam el. – Egy ekkora meglepetés bőven elég egy életre.
Ebben a pillanatban megszólalt a telefonom: egy új érdeklődő hívott, aki ajánlás útján talált rám.
– Vedd fel nyugodtan – intett András. – Megvárom.
Beszélgetés közben őt figyeltem: lassan kortyolta a kávéját, híreket böngészett a telefonján, majd időnként rám nézett és elmosolyodott. Pont ilyen volt húsz évvel ezelőtt is, amikor még csak építettük a közös életünket – figyelmes, kicsit ironikus, mindig támaszt nyújtó.
Ahogy letettem a telefont, átfutott rajtam egy gondolat: talán a hosszú, boldog házasság titka nem az, hogy nincsenek titkok, hanem hogy képesek vagyunk újra és újra meglepni egymást, akár évtizedek múltán is.
– Új ügyfél – mondtam ki hangosan. – Fiatal pár, első lakás, nagyon szűk keret.
– A kedvenceid – bólintott András. – Menjünk be a stúdióba, átbeszéljük?
– Menjünk – álltam fel. – És tudod mit? Ideje lenne végre a saját fürdőszobánkkal is kezdeni valamit. Túl régóta halogatjuk.
– Ahogy a tervező asszony kívánja – nevetett, átkarolva a vállam. – Mostantól teljesen rád bízom magam.
Így léptünk ki a langyos esti levegőbe, és mindketten fiatalabbnak éreztük magunkat, mint azon a régi napon, amikor először indultunk el közös utunkon.