…annak már semmi értelme. Minden porig égett volna, ha azok a férfiak nem rohannak át a kiáltásomra — zokogta Erika a telefonba, miközben újra és újra bizonygatta a fiának, hogy él, nincs komoly baja. Szó sem esett Szilviáról. Sem az unokáról.
Szilvia mindent hallott, és undor ült meg a gyomrában.
Gábor megint nem őt hívta fel. Egyetlen kérdést sem tett fel a lánya állapotáról. Tényleg nem volt képes felfogni, mi lenne ilyenkor a legtermészetesebb?
Amikor Gábor végre megjelent a hétvégi háznál, nyugodt arccal, mintha azon a napon nem csaptak volna fel a lángok a házuk körül, Szilvia addigra már döntött.
— Nem tudom, ti hogy vagytok ezzel anyáddal, de mi Lillával hazamegyünk. Vigyél el minket — mondta halkan.
— Szilvia, ugyan már! Mi történt? Mindenki életben van. A ház is szinte ép. Mi ebben a tragédia? Jó, kicsit füstszag van, de majd kiszellőzik. Vettem festéket, meg egy illatosítót is, ami semlegesíti a szagot.
Szilvia csak hallgatott. Nem akarta elhinni, hogy Gábor ennyire vak.
— Akkor hívok egy taxit… ezt már korábban meg kellett volna tennem — motyogta végül.
— Jaj, ne légy már ilyen sértődős! — nevetett fel Gábor, és át akarta karolni. — Mi bajod? Nem téged harapott meg a keszeg, mégis te vagy ideges.
— Szilvikém, tényleg hagyd ezt az egészet — szólt közbe Erika. — Inkább ragadj ecsetet, lefestjük a falakat, eltüntetjük a kormot. Ma úgyis együtt alszunk majd mindannyian, a konyhától legtávolabbi szobában. Kicsit szoros lesz, de kibírjuk.
Szilvia hátrébb lépett.
— Ne aggódjanak, nem kell összeszorulniuk. Beadom a válókeresetet — mondta olyan nyugodtan, hogy Gábor ledermedt.
— Tessék? Miért?!
Szilvia egyenesen ránézett.
— Mert ebben a családban én mindig csak fölösleges voltam.
Lilla nem csapott jelenetet. Szó nélkül ment el az anyjával a városba.
Pakolás közben Szilvia egy régi fényképre bukkant: ő, Lilla és Gábor egy parkban. Akkoriban Lilla épp csak tanult járni, a kis kezei az apja felé nyúltak — Gábor viszont telefonnal a fülén állt. Erika hívta, ő pedig nem nyomta ki, végig az anyjával beszélt a fotózás alatt.
Szilvia akkor még viccel elütötte a dolgot.
Most viszont az egész életük tükröződött abban a pillanatban.
Nem a stressz beszélt belőle. Mindig is idegennek érezte magát ebben a családban.
Amikor megszületett a lányuk, Gábor első dolga az volt, hogy áthívta az anyját „segíteni”. Szilvia csendes, hármasban megélt boldogságról álmodott, ehelyett Erika beköltözött az életükbe az örök megjegyzéseivel, tanácsaival és sértett hallgatásával.
— Az én anyám különleges — mentegetőzött akkor Gábor. — Ezt meg kell értened.
„Megérteni.”
Megértette azon a napon, amikor a kórházból hazafelé előbb Erika lakásához hajtottak, hogy megmutassa neki az újszülött unokát, míg Szilvia kimerülten, sápadtan ült az autóban, várva, hogy az anyós összeszedje a holmiját.
Megértette akkor is, amikor a házassági évfordulójukon Gábor az anyját vitte vizsgálatra, fittyet hányva arra a vacsorára, amit Szilvia egész nap készített.
És megértette a saját születésnapján is, amikor ezt hallotta:
— Anyunak is ajándékot kell venni, neki is közeleg a születésnapja.
Szilvia mindig engedett. Mindig félrenézett.
De most nem. Most már nem csak önmagáért felelős. Ott volt a lánya. A férjének viszont úgy tűnt, továbbra is csak az anyja létezik. Az egyetlen. A pótolhatatlan.
Eltelt néhány hét.
Gábor biztos volt benne, hogy Szilvia visszatér. Az anyja konyhájában ülve panaszkodott rá, őszintén nem értve, miben hibázott.
És Szilvia?
Időnként felrémlett benne az a rettenetes május. A kórház szaga, a fertőtlenítő csípős illata, Erika sikoltozása, a füst, és a bénító félelem Lilla életéért…
És egyetlen meleg szó sem. Semmi támasz Gábortól. Csak közöny — éles ellentétben az anyja iránti gondoskodással.
Mindez azonban már mögötte volt. Az élete új irányt vett.
Először ő maga számított.
Utána a lánya.
És csak ezután jöhetett mindenki más.