Norbert hangja a vonal túloldalán nyugodt volt, már-már elégedett.
— Teljesen komolyan gondolták — folytatta. — Azt próbálták bizonygatni, hogy az adásvétel eleve semmis, mintha soha meg sem történt volna.
— És te mit léptél erre? — kérdezte Lilla, halvány mosollyal, miközben az ablakpárkányra könyökölt.
— Ugyan mit… — legyintett hallhatóan. — Elővettem a jegyzőkönyvet arról az esetről, amikor a volt férjed jogosulatlanul próbált bejutni a lakásba. Finoman megjegyeztem azt is, hogy ha bíróságig fajulna a dolog, ellenkeresetet indítok tiltott behatolás és rongálás miatt. Olyan tempóban távoztak, hogy a jogász még az irattartó mappáját is nálam felejtette.
Lilla elköszönt, majd letette a telefont. Egy darabig csak állt az ablak előtt, és nézte, ahogy apró, sűrű hópelyhek kavarognak az utcai lámpák fényében. Szombat közeledett — az első igazi szabadnap hosszú idő óta. Nem kellett senkinek magyarázkodnia, nem kellett végighallgatnia Erzsébet örökös szemrehányásait a „rosszul sikerült levesekről”, és nem kellett végignéznie azt sem, ahogy Balázs könnyedén eljátssza az ő fizetését.
A konyhába lépett, kinyitotta a hűtőt, és elővett egy palack minőségi száraz vörösbort, amit még költözéskor tett félre „egy jobb napra”. Most annak érezte. Töltött magának egy pohárral, majd visszaült a kanapéra, és elindított egy régi filmet, amit már ezerszer látott, mégis megnyugtatta.
A lakásban csend volt. Nem feszült, nem nyomasztó — inkább puha és biztonságos. Lilla lassan kortyolt a borból, és hagyta, hogy ez az érzés végre átjárja. Hosszú idő után először nem vendég volt valaki más életében, nem tűrt és nem alkalmazkodott. Megérkezett.
Ez az ő otthona volt. És az ajtókon lévő zárak… azok most már valóban megbízhatóan védték mindazt, amit végre sikerült maga mögött hagynia.