Lilla még egy darabig duzzogva állt ott, ajkait sértődötten biggyesztette, mintha ezzel is hangsúlyozni akarná, mennyire igazságtalannak érzi a helyzetet.
Az este azonban Nórának tartogatott igazi megpróbáltatást. Alighogy hazaértek, Erzsébet rázúdította minden felgyülemlett sérelmét. Amit azon az estén végig kellett hallgatnia, arra visszagondolni is kimerítő volt. Megkapta, hogy hálátlan, fösvény, hogy ő az oka minden családi viszálynak, és hogy képes megszégyeníteni egy szerencsétlen fiatal nőt, akiről – mint kiderült – a válás után súlyos, máig gyógyulatlan lelki sebeket hordoz.
— Erzsébet, én egyáltalán nem tiltom, hogy Lilla beüljön egy kávézóba — próbálta nyugodtan elmagyarázni az álláspontját Nóra. — De előbb vállaljon munkát. Utána akár naponta rendezhet magának vacsorákat éttermekben, ahogy akarja.
— Anya, ebben azért Nórának igaza van — szólt közbe Gábor is. — Ideje lenne, hogy Lilla elgondolkodjon a munkán. Benedek már nem csecsemő, simán járhatna óvodába.
— Micsoda?! Óvodába?! Teljesen megőrültetek a spórolásotokkal! — fakadt ki Erzsébet, és azonnal sírva fakadt. — Ez a gyerek még kicsi, folyton beteg! Mit tudnának vele kezdeni idegen nők egy intézményben, úgy, ahogy mi vigyázunk rá?!
— De hát minden gyerek jár óvodába — felelte Nóra higgadtan, meggyőződéssel a hangjában. — Réka is másfél évesen kezdte, és semmi baja nem lett.
— Tudjátok mit?! Nem kell nekünk többé a pénzetek! — kiáltotta Erzsébet. — Elmegyek én dolgozni, de az unokámat és a lányomat nem hagyom bántani! Ezzel kiviharzott, és olyan erővel csapta be maga mögött az ajtót, hogy beleremegett a lakás.
Ezt követően furcsa, feszült csend telepedett rájuk. Sem Lilla, sem Erzsébet nem jelentkezett, és anyagi segítséget sem kértek többé.
Gábort mindez mélyen megviselte. Nóra igyekezett tartani benne a lelket, és újra meg újra elmondta: Lilla nem gyerek már, hanem felnőtt nő. Nem lehet örökké homokba dugni a fejét. Szembenézésre van szükség: hivatalosan rendezni a tartásdíjat, munkát keresni, Benedeket óvodába íratni. Más szóval: végre kézbe venni a saját életét.
Gábor egyetértett vele, mert belátta, hogy Nóra érvei józanok és helytállók. A gond csupán az volt, hogy Lilla szemmel láthatóan nem akart változtatni semmin. Erzsébet pedig ahelyett, hogy irányt mutatott volna elkényeztetett lányának, minden helyzetben fedezte és igazolta őt.
Néhány héttel később Nóra és Gábor Rékával együtt elmentek sétálni a bevásárlóközpontba. Ott váratlanul összefutottak a rokonsággal. Lilla, Erzsébet és a kis Benedek vidáman közeledtek feléjük, mindhármuk kezében hatalmas szatyrok lógtak. A korábbi feszültség ellenére természetesen köszöntek egymásnak.
— Na látod, Ritácska most már rendes állása van, minket tart el! — jegyezte meg Erzsébet gúnyos büszkeséggel, felváltva méregetve Gábort és Nórát.
— Ügyes vagy, Lilla! Örülök neked, tényleg ideje volt — mondta Gábor őszintén.
— Igen, nagyon örülünk — tette hozzá Nóra. — Munka is van, és majd a magánéleted is szépen rendeződik.
Lilla csak fölényesen elmosolyodott, sugárzott az elégedettségtől, és feltűnően lengette a kezében az újonnan vásárolt telefonját, mintha ezzel is bizonyítani akarná a sikerét. A találkozás pillanatában mindenki örült, bár a levegőben ott vibrált valami kimondatlan feszültség, amely azt sejtette, hogy a történetnek koránt sincs még vége.