…miközben minden erejével azon volt, hogy ne kiabálásba forduljon a vita.
— Lilla képtelen munkát találni, a volt férje egy fillér tartásdíjat sem fizet, anya pedig az egész nyugdíját odaönti hozzájuk… Most komolyan, Gábor, tényleg akkora veszteség nekünk, ha veszünk annak a gyereknek egy overált? Te is keresel, én is dolgozom…
— Pontosan erről beszélek, Gábor! Mindketten robotolunk nap mint nap! Akkor miért nekünk kell megvonni a saját gyerekünktől dolgokat azért, hogy egy másik család pénzügyeit foltozgassuk? Csak ezt magyarázd el nekem érthetően! — Nóra érezte, hogy arca lángolni kezd a felindultságtól.
— Nóra, kérlek, ne csináljunk ebből háborút… nincs értelme ezen összeveszni. Gyere inkább, segítek a vacsorával — próbálta elsimítani a helyzetet Gábor.
Lilla Gábor húga volt, a fiatalabb testvér. Öt évvel korábban hozzáment egy állítólagos „jómódú üzletemberhez”, Zoltánhoz, akiről akkoriban mindenki azt hitte, hogy biztos lábakon áll.
— Jaj, Lilláék megint Törökországba utaztak! Képzeld, milyen fényűző szállodában laknak! Te meg, Nórácska, egész nap a könyvelésen ülsz, és semmi haszna — dicsekedett rendszeresen Erzsébet, Gábor édesanyja, aki soha nem hagyta ki az alkalmat, hogy lánya „sikeres” életével kérkedjen.
Aztán idővel kibukott az igazság. Az „üzletember” és a felesége valójában hiteleket halmoztak fel, csak hogy fenntartsák a csillogó látszatot. A pénz gyorsan elfolyt, és onnantól minden lefelé indult.
Eleinte egymást hibáztatták: ki mennyit vett fel, kinek miért kellene felelnie. Mire a család előtt is napvilágra került az egész, már komoly elmaradások gyűltek össze. Bankok telefonáltak, felszólítások érkeztek, perrel fenyegetőztek. Zoltán végül egyszerűen kilépett az egészből: összepakolt, és eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Úgy beszélték, valahova északra költözött.
A „sikeres üzletember” felesége viszont ott maradt az adóssághegy tetején, egy kisgyerekkel a karján. Erzsébet a saját nyugdíjának egy részét arra fordította, hogy a kedvenc lánya által felvett hiteleket törlessze. Ami megmaradt, abból kellett egy hónapig hármuknak megélniük: Erzsébetnek, Lillának és a kis Benedeknek. Nem volt nehéz belátni, hogy ez az összeg nevetségesen kevés volt.
Ekkor egyezett bele először Nóra és Gábor, hogy besegítenek. Amíg Benedek még egészen kicsi volt, ők fizették a rezsit, és rendszeresen adtak pénzt élelmiszerre is. Csakhogy az igények időről időre nőttek, és egyre nagyobb összegekről esett szó.
— Mit csodálkoztok, minden drágul, az árak az egekben vannak… — jegyezte meg Erzsébet teljes természetességgel, amikor újra megjelent a következő „segítségcsomagért”.
Nóra és Gábor sokáig szó nélkül tűrtek. Akkoriban maguktól is megvontak egy csomó dolgot, mert úgy érezték, ezt diktálja a tisztesség és a lelkiismeret: a rokonok bajba kerültek, nehéz helyzetbe sodródtak, ilyenkor nem hagyja magára őket az ember.
Nóra először akkor lázadt fel igazán, amikor egy nap meglátta Lillát egy kávézó teraszán, amint ráérősen kortyolgatta a kávéját sütemények társaságában.
— Lilla, te meg mit keresel itt? — kérdezte döbbenten Nóra, amikor a kollégáival ebédelni tért be ugyanabba a helyre.
— Mit mit? A bevásárlóközpontból jöttem, gondoltam, eszem valamit. Miért, talán tilos? — vont vállat Lilla flegmán.
— De hát mi pénzt adunk nektek, te meg itt üldögélsz egy kávézóban!
— Na és? Most már mindenki előtt a pár forintunkkal akarsz megalázni? Te bezzeg megengedheted magadnak, hogy beülj ide, nekem meg már nem lenne szabad?! — csattant fel Lilla felháborodva, hangja élesen csengett a kávézó zajában, és a vita egy pillanat alatt minden szem figyelmét magára vonta.