— Jaj, Nóra, milyen szerencse, hogy pont a ház előtt futottunk össze! Így legalább nem is megyek fel hozzátok — hadarta lihegve Erzsébet, Nóra anyósa, miközben megigazította a kabátját.
— Jó napot… — felelte kissé zavartan Nóra, akit váratlanul ért a találkozás a bejáratnál.
A viszonyuk nem volt kifejezetten rossz, de igazán közelinek sem lehetett nevezni. Erzsébet ritkán látogatta őket, mivel szinte minden idejét és energiáját a lánya, Lilla körül forgatta.
— Nórácska, szükségem lenne úgy tízezer forintra. Lillát és Benedeket elküldjük szanatóriumba, mindig akad valami, amit meg kell venni… és minden borzasztóan drága manapság. Te is tudod — sóhajtotta Erzsébet, a szemét forgatva, rosszallóan csettintve.
Nóra belül újra felforrt. Ahányszor csak az anyósával beszélt, ugyanaz az érzés kerítette hatalmába. Gondolatban már számtalanszor kimondta: „Én nem vagyok pénzkiadó automata!” Szíve szerint ezt egyszerre vágta volna Erzsébet és Lilla fejéhez, hogy véget vessen az állandó kéregetésnek.
Mégsem tette. Erzsébet Gábor édesanyja volt, Réka nagymamája. Egy éles szó nyílt konfliktust jelentett volna, feszültséget a családban, és Nóra pontosan tudta, hogy egy veszekedésben Gábornak a felesége és az anyja között kellene őrlődnie. Ez volt az egyetlen oka annak, hogy eddig hallgatott. Csakhogy egyre nehezebb volt csendben maradni. Megállt Erzsébettel szemben, érzelmei kavarogtak, mégis engedelmes mozdulattal a táskájába nyúlt a pénztárcáért…
…Munka után Nóra kifejezetten rossz hangulatban ért haza. Újabb ellenőrzés, aprólékoskodó revizorok, ideges főnök — a nap minden pillanata feszültséggel telt. Két órával tovább bent tartották, aztán még beugrott a boltba is. Otthon pedig várt a vacsorafőzés, a lecke, a holnapi ruhák előkészítése. A teendők sora végtelennek tűnt.
Fáradtan lépcsőzött fel, majd saját kulcsával nyitotta az ajtót.
— Szia, anya! Holnapra a környezetismerethez projektet kell csinálnunk a madarakról. Segítesz nekem? — szaladt elé a kilencéves Réka, és máris közölte a „jó hírt”.
— Persze, kicsim. Átöltözöm, gyorsan összedobok valami vacsorát, aztán nekilátunk — mosolygott erőtlenül Nóra.
Letette a szatyrokat a konyhában, majd bement a szobába.
— Jaj, észre sem vettem, mikor jöttél meg — szólalt meg Gábor. — Mi bajod van? Megint a munka?
— Ellenőrzés volt. Semmi új — legyintett Nóra.
— Tudod, utaltam anyának ötezer forintot. Benedeknek kértek tavaszi overálra.
— Gábor, nem gondolod, hogy lassan ideje lenne abbahagyni ezt az eltartást? Benedeknek van apja, öltöztesse ő! Miért mindig a mi nyakunkba szakad minden gondjuk? — fakadt ki Nóra.
— Ne húzd fel magad, Nóra… tudod, milyen náluk a helyzet.
— Milyen helyzet, Gábor?! — kérdezte a nő, és minden erejére szüksége volt, hogy ne emelje fel a hangját, miközben érezte, hogy a vita most igazán csak elkezdődik.