Másnap reggel Nóra csörgő telefonra ébredt. A nagymama volt az. Már az első pillanatban hallatszott a hangján az idegesség, mintha egész éjjel nem hunyta volna le a szemét.
– Nóra, te tegnap takarítottál nálam, ugye? – kérdezte feszülten.
– Igen – felelte meglepetten. – Miért?
– Eltűntek a fülbevalóim.
– Melyikek?
– Azok, amik a komódon voltak, azon a kis állványon. Nem lehet, hogy véletlenül lesöpörted őket?
– Nem, nagyi. Tegnap egyetlen fülbevalót sem láttam ott. Nézted már meg az ékszerdobozban?
– Már átnéztem – csuklott el Eszter hangja. – És nem volt itt senki idegen! Csak Levente ugrott be reggel, meg te jöttél este.
– Esetleg Levente vitte el? – vetette fel óvatosan Nóra.
– Elment az eszed? – csattant fel a nagymama. – Mihez kezdene női ékszerekkel? Csak nem gondolod, hogy hordani akarja!
– Hordani biztos nem… de eladni egy zálogházban még eladhatja.
– Ne magadból indulj ki! – vágta rá Eszter élesen, és bontotta a vonalat.
Néhány nappal később előkerültek a fülbevalók. Nóra édesanyja találta meg őket a szomszéd házban működő zálogüzlet kirakatában. Ez azonban nem hozott megnyugvást.
– Mondtam én! – fakadt ki Eszter. – Ez a lány lopja az ékszereimet!
– Anya, hogy gondolhatsz ilyet a saját unokádról? – próbálta csillapítani valaki a családból.
– Hát hogyne gondolnám! – vágta rá dacosan. – Ő maga mondta, hogy zálogházban keressük!
Ettől kezdve Nóra és a nagymamája kapcsolata rohamosan romlani kezdett. Alig egy év alatt a régi szoros kötelékből ellenséges viszony lett. Eszter folyamatosan támadott, Nóra pedig egyre fáradtabban védekezett. A családból senki sem állt mellé, mert minden egyes látogatás után újabb holmik tűntek el a házból.
– Nagyi, én nem jövök többet – mondta végül Nóra egy veszekedés után. – Elfáradtam attól, hogy állandóan gyanúsítasz.
– Ahogy gondolod – vont vállat Eszter. – Van, aki majd gondoskodik rólam.
Nem telt el sok idő, és a nagymama egy délutánra magához hívatta az egész rokonságot. Ünnepélyesen ült a nappaliban, mintha előre készült volna a nagy bejelentésre.
– Kedveseim – kezdte –, nem vagyok már fiatal. Ideje rendezni, mi lesz utánam. Úgy döntöttem, a házat Leventére hagyom.
Levente azonnal odalépett hozzá, és szinte diadalmas mozdulattal átkarolta.
– Mától ő visel minden gondot körülöttem és a ház körül is – folytatta Eszter. – A héten jönnek a munkások, végre leszigetelik a verandát.
Először csend lett, majd egyszerre tört ki a felháborodás.
– Hogyhogy Leventére?
– Miért pont ő?
– El fogja adni a házat!
– És te hol fogsz lakni?
– Anya, gondold ezt át!
Nóra sokáig hallgatott. Végül ő is megszólalt, ahogy mindig: halkan, de határozottan.
– Nagyi… mit tettél? Hogy kerülhettél bele ebbe a csapdába?
– Milyen csapdába?! – Eszter dühösen villantotta rá a tekintetét.
– Nem látod? Levente mindent elvesz majd tőled. Ez az egész az ő terve volt.
– Nóra, csalódtam benned – mondta Eszter fagyosan. – Mikor lettél ilyen számító? Hol rontottam el a nevelésedet?
– Ez nem igaz, esküszöm! – próbálta menteni magát Nóra.
– Levente előre figyelmeztetett, hogy ravasz vagy – zárta le a beszélgetést a nagymama. – Nem akarlak többé látni. Menj!
Nóra remegő kézzel vette fel a kabátját, alig tudta becipzározni a csizmáját, és sírva rohant ki a házból. Egyetlen gondolat járt a fejében: meg kell mentenie a nagymamáját, bármi áron.
Egy év telt el azóta. Levente új vállalkozásba kezdett, és először nem bukott bele – sőt, kívülről úgy tűnt, végre sikeres lett. Eszter minden kapcsolatot megszakított a rokonaival. Októberben azonban váratlanul ő maga hívta fel Nórát.
– Unokám… szervusz – szólt bele a kagylóba fáradt, rekedt hangon.
– Szervusz, nagyi.
– El tudnál jönni hozzám?
– El. De miért most? Egy éve nem beszélünk, és nem szeretném, ha megint mindent rám zúdítanál.
– Nem lesz vádaskodás. Kérlek, gyere el.
– Rendben. Este megyek.
Nóra vett egy doboz kekszet, néhány gyümölcsöt, és elindult a ház felé, ahol a gyerekkorát töltötte. Alkonyatkor érkezett meg. Az első, amit meglátott, a megdőlt kerítés volt. A tornác egyik lépcsőfoka már régóta javításra szorult, mostra teljesen beszakadt. A verandán félbehagyott felújítás nyomai hevertek mindenütt.
– Nóra, itt vagyok… – hallotta a nagymama hangját, de nem tudta eldönteni, honnan jön. Odabent sötét volt, és a villanykapcsoló sem működött.
– Nincs áram? – kérdezte Nóra, miközben bekapcsolta a telefonja lámpáját. Amit meglátott, attól összeszorult a gyomra. – Mi történt itt?
– Megfáztam – sóhajtott Eszter. – Nincs erőm elmenni a patikába, begyújtani sem…
– Hol van Levente?
– Nem tudom…
– És az áram?
– Kikapcsolták. A vizet is le akarják zárni. Ma idejöttek valakik, azt mondták, két hét múlva el kell hagynom a házat.
– Jó. Akkor most összepakolunk – döntött Nóra. – Azonnal hozzám költözöl. Ott majd kitaláljuk, mi legyen tovább.
Útközben Nóra felhívta Andrást. A gyerekkori barátja mindig is közel állt hozzá, és most sem habozott: félretett mindent, hogy segítsen.