A város valóban túlságosan szűk piacnak bizonyult az ilyen szintű autók számára. Akinek volt pénze, az eleve szalonból, vadonatúj járművet vásárolt, nem kockáztatott ismeretlen eredetű luxusmodellekkel. Levente azonban ezt nem volt hajlandó elfogadni.
– Ti egyszerűen nem hisztek bennem! – csattant fel azon a napon, és dühében kiviharzott a házból.
A pénzt végül mégis előteremtette. Előbb egy távoli rokonhoz, az egyik nagynénihez fordult, aki nem tudott nemet mondani az elszánt unokaöcsnek. Később sorra jöttek a többiek: rokonok, régi ismerősök, alkalmi barátok. Idővel nem maradt olyan ember a környezetében, akinek ne tartozott volna kisebb-nagyobb összeggel. A család nagy része már beletörődött, hogy a pénzük sosem tér vissza, ám az idegen hitelezők rendszeresen jelentkeztek, emlékeztetve Leventét arra, hogy az adósság nem felejt.
– Levente, szerintem túlságosan belelovaltad magad ebbe az egészbe – jegyezte meg néhány évvel korábban Nóra egy családi vacsora alkalmával, óvatosan a bátyjára nézve. – Mindenkinek lógsz valamivel. Ha egyszer bajba kerülsz, ki fog melléd állni?
– Te meg miért nézel ki így? – vágott vissza gúnyosan Levente. – Sápadt vagy, lefogytál, megöregedtél. Nincs egy férfi az életedben?
– Semmi közöd hozzá – felelte Nóra, és alig tudta visszatartani a könnyeit.
– Ahogy nekem sincs elszámolnivalóm feléd – mondta Levente, majd kemény, ellenséges pillantást vetett rá. Nóra ösztönösen összerezzent.
– Levente, igazságtalan vagy Nórával – szólt közbe Eszter, a család legidősebb tagjaként rendet téve. – Nem érdemli ezt a hangnemet.
– Ugyan már! Egész életében ugyanazon a munkahelyen ül, lassan elszürkül. Semmi nem érdekli, unalmas az egész létezése!
– Ez nem igaz – védte meg az unokáját Eszter. – Rengeteget olvas, filmeket néz, beszélgetünk mindenféléről. Ráadásul főz és takarít nálam…
– Szóval bejárónősködik? – vigyorgott Levente, nem titkolt éllel a hangjában.
– Miért lenne az baj? Nem így viselkednek a rendes unokák? – kérdezett vissza a nagymama.
Levente elhallgatott, mintha először gondolkodott volna el ezen komolyan. Aztán hirtelen felállt, összeszedte a holmiját, és elment.
– Nagyi, honnan vannak ezek a drága dolgok? – csodálkozott Nóra, amikor benézett a hűtőbe. – Kaviár, különleges kolbász…
– Levente hozta – mosolygott Eszter. – Gyógyszert is, gyümölcsöt is. Kedves tőle, ugye?
– Milyen gyógyszert? – kérdezte gyanakodva Nóra.
– Szívre valót. Azt mondta, sokkal jobb, mint amit te szoktál venni.
– De nagyi, én azt hozom, amit az orvos felírt! Nem biztos, hogy ez jó neked!
– Nekem bevált – legyintett Eszter. – Két hétig nem jöttél, magamra hagytál. Levente viszont törődött velem.
– Tudod jól, hogy tanfolyamon voltam egy másik városban…
– Ennyi idősen minek még tanulni? – csóválta a fejét az idős asszony. – Inkább férjhez kellett volna menned, még lehetett volna gyermeked.
Nóra arca elvörösödött. Az egyetemi évei alatt volt valakije, akiben bízott, de a férfi eltűnt, amikor kiderült a terhesség. A lány titokban meghozta élete legnehezebb döntését. Később az orvosok közölték vele, hogy soha nem lehet anya. Azóta nem engedett közel magához senkit, de a gondoskodás vágya benne maradt. Ezt a szeretetet a nagymamájára fordította.
– Hiszen mindent megvettem neked két hétre előre – próbálta nyugodtan mondani. – Miért hívtad ide Leventét?
– Miért ne hívtam volna? Az unokám!
– De tudod, hogy ő…
– Nem akarom hallani! – szakította félbe Eszter. – Az egész család elfogult vele szemben. Szerintem csak irigyek vagytok rá!
Nóra hitetlenkedve nevetett fel.
– Nagyi, mindenkinek tartozik, és nincs miből fizetnie!
– Helyes, hogy a családhoz fordul! Ki más segítene, ha nem a rokonok?
– Ugye nem adtál neki pénzt? – kérdezte Nóra feszült hangon.
– Nem mondtam ilyet – felelte Eszter kitérően. – Ezek a mi dolgaink.
Nóra nem válaszolt, de attól a naptól kezdve érezhetően megváltozott köztük valami. A nagymama egyre gyakrabban állította példaként elé Leventét.
– Már megint halat sütöttél?
– Igen, egészséges.
– Levente étteremből rendel nekem. Nem sajnálja rám a pénzt.
– Senki nem sajnál semmit, nagyi, én csak azt főzöm, ami jót tesz.
– Ami egészséges, az ritkán finom – zárta le Eszter a vitát.
Néhány héttel később az idős asszony ételmérgezéssel került kórházba. Levente úgy állította be a történteket, mintha Nóra hibája lett volna, rosszul elmosott edényekkel magyarázva mindent. Arról már nem beszélt, hogy az „éttermi” fogásokat olcsón, a piacon szerezte be.
Esztert végül hazaengedték, Nóra pedig ismét átvette a gondozását. Ideiglenesen hozzá is költözött, kizárólag diétás ételeket készített. A nagymama eleinte dicsérte is, ám egy napon váratlanul elutasító lett.
– Nóra, ne főzz többet. Felfúj a kajád. Majd megoldom magam.
– Csak segíteni akarok…
– Köszönöm – felelte hűvösen Eszter. – De mostantól egyedül intézem. Hazamehetsz.
Nóra némán bólintott, és ekkor még nem sejtette, hogy ez a távolság hamarosan újabb, sokkal fájóbb eseményekhez vezet majd.