– Nagymama, hát mit tettél?! Hogy voltál képes Leventére íratni a házat?!
– Először is: ez az én otthonom. Azt csinálok vele, amit akarok. Másodszor pedig Levente ugyanúgy az unokám, mint te. És különben is, ő előre szólt, hogy ellenem akarsz hangolni mindenkit!
– Senkit nem hangolok ellened – Nóra fáradt mozdulattal intett, majd összeszedte a holmiját, hogy elinduljon. – Megfosztottad magad az egyetlen biztos fedéltől, és most semmid sem maradt!
– Pontosan tudtam, hogy csak az örökség miatt voltál kedves hozzám! Takarodj innen, szélhámos! Ne lássalak többé a házamban!
Eszter Ivanovna diadalmas pillantással nézett körbe: lám, milyen ügyesen leleplezte Nóra valódi szándékait! Micsoda képmutatás! Évekig játszotta a halk szavú, gondoskodó unokát, közben pedig… Hála az égnek, Levente, az okos fiú, felnyitotta a szemét, és átlátott az ármánykodáson!
– Anya, ebben most nincs igazad – szólalt meg elsőként Eszter Ivanovna lánya. – Nóra tényleg szeret téged. Gondolj csak vissza: melletted volt, amikor apánk elment, amikor a szíveddel baj lett, és még a járvány idején sem hagyott magadra.
– Ugyan már! Csak attól félt, hogy nem kap semmit a végén! – vágta rá hajthatatlanul az idős asszony.
– Anya – állt ki az unokahúga mellett Eszter Ivanovna fia –, lehet, hogy Nóra nem tökéletes, kissé naiv és túlságosan hiszékeny, de a családban ő a legtisztességesebb ember. Bezzeg a helyedben Leventében nem bíznék meg vakon.
A férfi szigorúan ránézett harminchat éves fiára. Levente feszengeni kezdett a széken, mint akit rajtakaptak, ám gyorsan összeszedte magát.
– A nagyi döntött, bennem bízik, ezért rám hagyta a házat – mondta magabiztosan. – Nektek úgysem volt rá szükségetek. Ami Nórát illeti… még ki kell deríteni, miért kapaszkodott ennyire a nagymamába. Mintha nem lenne saját élete! Te inkább, nagynéni, a lányodra figyelj jobban!
Eszter Ivanovna nyolc évtized alatt rengeteg megpróbáltatáson ment keresztül. Gyerekkora kifejezetten nehéz volt: édesapját korán elveszítette, így legidősebbként rá hárult a testvérei gondozása. Fiatalon ment férjhez, alig telt el egy év, már megszületett gyönyörű lánya, három évvel később pedig fia is világra jött. A lánya kivételes szépség volt, nem maradt sokáig egyedül, közvetlenül az iskola után egy rendes, nála idősebb férfihez ment feleségül.
Unokája, Nóra nevelését Eszter Ivanovna örömmel vállalta magára. Tetszett neki, amikor fiatal anyának nézték, később pedig csodálattal beszéltek a „fiatalos nagymamáról”.
Nóra felnőtt, ám anyjával és nagyanyjával ellentétben nem sietett a házassággal. Csendes, érzékeny, finom lelkű nő lett belőle, aki ráadásul rendkívül gondoskodó volt.
– Nagyikám, én mindig vigyázni fogok rád, bármi történjék is! Nem engedem, hogy bárki bántson – ígérte Nóra, amikor Eszter Ivanovna megözvegyült, és az idegösszeroppanás után ágynak esett.
– Drágám, olyan szép vagy, menj el inkább a barátaiddal moziba vagy táncolni! – kérlelte gyakran a nagymama. Nóra azonban, aki akkoriban fejezte be az egyetemet, minden idejét a munkájának és a nagymama ápolásának szentelte.
– Nem, kedvesem, ma nyugtató gyógyfürdőt veszünk, holnap reggel pedig jön a masszőr. Visszahozzuk a fiatalságodat! – mondogatta mosolyogva.
Nóra lágyszívűsége és jósága azonban sokszor inkább hátrányára vált. Képtelen volt kiállni magáért: a munkahelyén őt küldték el először leépítéskor, a ravasz kollégák pedig a legnehezebb, legkevésbé hálás feladatokat is rátolták. Nóra mindent némán cipelt, sosem tiltakozott.
Ezzel szemben az unokatestvére, Levente – aki mostanra harminchat éves lett – fiatalon szinte szárnyalt. Kissé nyers, férfias megjelenése sokak számára vonzó volt.
– Nórikám, nővérkém, segíts egy kicsit! Klubot akarok nyitni, érzem, hogy be fog futni! – győzködte egykor Levente, amikor még alig kezdte az életet. Nóra négy évvel idősebb volt nála.
– Miben segítsek? Papírokat átnézni? Inkább munkajoggal foglalkozom, az üzletszervezéshez nem értek – válaszolta őszintén.
– Nem is kell! Pénzre van szükségem. Fel kell újítani a helyiséget, ki kell fizetni a bérleti díjat.
– Levente, tudod jól, hogy lakásra gyűjtök.
– Pont ezért fordultam hozzád! Neked van félretett pénzed. Segíts a testvéreden!
Nóra segített. Nem is egyszer. Csakhogy Levente minden új vállalkozásánál elszámolt valamit: hol egy apró részletet hagyott figyelmen kívül, hol egy fontos tényezőt. Az eredmény mindig ugyanaz lett: az üzletek sorra csődbe mentek.
– Anyu, apu, eldöntöttem! Prémium kategóriás import autókat fogok árulni! A mi városunkban még senki nem csinálja!
– Fiam, elgondolkodtál azon, miért nincs itt ilyen? – kérdezték óvatosan a szülei.
– Persze! Egyszerűen senkinek nem jutott eszébe!
– Nem, Levente… inkább arról van szó, hogy a mi városunk túl kicsi ehhez…
A mondat itt megszakadt, a levegőben már ott vibrált az újabb vita előérzete, amely hamarosan tovább sodorta a család történetét a következő fordulópont felé.