…Szilvia anyja eladta a kis szobáját a társbérletben, és csak ennyit mondott akkor:
„Tedd el a jövődre.”
Így is lett — a mi közös jövőnkre.
Gergő hallgatott, nem vágott közbe.
— A lakást mégis az én nevemre írtuk — folytatta Szilvia higgadtan. — Nem véletlenül. Akkoriban te sehol nem dolgoztál, épp önmagadat kerested. A bank viszont tőlem kért jövedelemigazolást a hitelhez.
Most már rémlik?
— De hát mi… mi megbeszéltük… — próbált kapaszkodni.
— Igen, megegyeztünk abban, hogy közös lesz. És sokáig valóban az is volt — bólintott. — Egészen addig, amíg te fel nem vetetted, hogy mindent különválasszunk.
Szilvia visszaült a székre, két kézbe fogta a bögréjét. A kávé kihűlt, mégis ivott belőle egy kortyot.
— Tudod, Gergő, most döbbentem rá valamire — szólalt meg csendesen. — Igazad van. Tényleg külön kell folytatnunk.
— Tényleg? — kapta fel a fejét a férfi, a lelkesedés mögött azonban bizonytalanság villant.
— Igen. És ha már ennyire új életre vágysz, csináljuk tisztán. Én maradok itt, mert a lakás az enyém. Te pedig keresel magadnak másik helyet. Egyedül. A saját pénzedből.
— Szilvi, azért ezt meg lehetne beszélni normálisan…
— Ez nem normális? — halvány mosoly futott át az arcán. — Szabadságot akartál. Most megkapod. Teljes egészében.
Gergő leült vele szemben. Az ünneplős inge hirtelen idegennek, már-már komikusnak tűnt rajta.
— De most nincs pénzem albérletre…
— Nekem meg nincs kedvem eltartani téged — felelte nyugodtan. — Te mondtad, hogy felnőttek vagyunk.
— Azt hittem, békésen meg tudjuk oldani…
— Pontosan ezt tesszük. Nincs kiabálás, nincs jelenet. Csak mindenki azt kapja, amit választott.
Te azt akartad, hogy én menjek el. Úgy alakult, hogy végül te mész.
Ez tényleg igazságtalan lenne?
Szilvia felállt, a bögrével a mosogatóhoz lépett. A telefonja kijelzőjén felvillant az értesítés: megérkezett a tegnapra időzített bevásárlás.
— Szükségem van egy kis időre — motyogta Gergő.
— Persze — válaszolta, miközben elöblítette a csészét. — Csak ne húzd túl sokáig. Ma este barátnők jönnek át.
Nem szeretném előttük rendezni a magánéletünket.
Gergő a hálószobába ment. Szilvia hallotta, ahogy telefonál: halk volt, de feszült. Közben átvette az ebédhez rendelt csomagot, és nekilátott zöldséget szeletelni.
A mozdulatai egyenletesek voltak, szinte megnyugtatóak.
Fél óra elteltével Gergő visszatért a konyhába.
— Szilvi, nem siettük el ezt? Nem beszélhetnénk át még egyszer mindent nyugodtan?
— Mit szeretnél átbeszélni? — kérdezte anélkül, hogy felnézett volna a vágódeszkáról. — A döntésed már megszületett, én pedig elfogadtam.