– Szükséged van valamire? Hozzak bármit? – kérdezte még egyszer aggódva.
– Nem, gyógyszer van itthon. Enni viszont egyelőre ránézni sem bírok – válaszolta Eszter fáradt hangon.
– Rendben. Igyál sok folyadékot, és pihenj. Majd találkozunk, amikor jobban leszel. Ha bármi van, írj, azonnal megyek, bármikor, jó?
– Köszönöm, tényleg arany vagy. A legjobb barátom vagy.
Lilla bontotta a vonalat, majd hosszan kifújta a levegőt. Előrehajolt, a sofőr felé fordult.
– Elnézést, változtak a terveim. Vissza tudna vinni?
A férfi elmosolyodott, láthatóan hallotta a beszélgetés egy részét. Szó nélkül bólintott, és már fordította is vissza az autót.
Lilla a kapunál szállt ki, és belépett a nyitva hagyott kiskapun. A homloka azonnal ráncba szaladt.
„Hányszor kértem már, hogy csukják be… mintha falnak beszélnék” – morgolódott magában.
Csendben haladt a ház felé. Már a bejárati ajtó kilincsét érintette, amikor a kert másik feléből beszűrődő beszélgetés megállította.
– Nézd csak, drágám, ide tökéletes lenne egy pavilon – áradozott Nóra. – Oda akár hintát is tehetnénk Márknak. Egész nap a friss levegőn lenne, az meg annyira jót tesz egy gyereknek…
– Teljesen igazad van – helyeselt Zoltán lelkesen. – Sőt, csinálhatnánk egy külön kijáratot is, meg egy saját konyhát magunknak, hogy ezzel a Lillával minél kevesebbet kelljen összefutni. Na, akkor aztán igazán élhetnénk, Nóra!
Lillának azonban egyáltalán nem volt kedve nevetni. Nem értette, mikor jutottak el odáig az úgynevezett vendégek, hogy a háza egy részét már kész tényként osztották fel egymás között. Egyre biztosabb lett benne, hogy komoly beszélgetés vár rá Norberttel.
Bement a házba, és igyekezett a megszokott teendőivel elfoglalni magát. Kinyitotta azt az ablakot, amely közvetlenül arra a részre nézett, ahol Norbert rokonai üldögéltek. Megvárta, amíg a férje belép a szobába, majd nem túl halk hangon megszólalt:
– Norbert, elmagyaráznád, mi folyik itt tulajdonképpen?
– Mire gondolsz, szívem? – kérdezte a férfi értetlenül.
– A rokonaidra! Egyáltalán terveznek elmenni? Elegem van abból, hogy etetem, itatom és szórakoztatom őket. Vendégeskedtek eleget, ideje lenne továbbállni! Szeretném még a saját családomat is látni ebben az évszakban, úgyhogy a tieid csomagoljanak, és hagyják el a házamat! – csattant fel Lilla, az idegességtől remegő hangon.
Az ablakon túlról hirtelen elhalt a beszélgetés, Norbert pedig döbbenten nézett rá.
– Lillám, halkabban… meghallják! – suttogta riadtan.
– És akkor mi van? Ez az én otthonom. Ha ők nem érzik, hogy már rég nem szívesen látott vendégek, az az ő problémájuk – vágta rá határozottan, miközben a feszültség szinte tapinthatóvá vált a levegőben, előrevetítve a következő összecsapást.