Ellopták az életemet is.
„Nem érdemled meg a pihenést, maradj csak otthon.”
„Önző vagy.”
„Nincs pénz.”
Zoltán mondatai újra és újra visszhangoztak bennem, mintha gúnyos nevetéssé torzultak volna. A szemembe nézve hazudott, és közben valószínűleg már azt képzelte, hogyan keni majd a naptejet Nóra hátára.
Először csak enyhe remegés fogott el, aztán egyre erősebben rázott, mintha láz tört volna rám. A fogaim összekoccantak a bögre peremén.
Berohantam a mosdóba, és kihánytam mindent.
Jeges vízzel lemostam az arcom, majd belenéztem a tükörbe. Egy szürke bőrű nő nézett vissza rám, vörös szemekkel, a szája körül apró ráncokkal. „Vénasszony” – villant át rajtam a gondolat.
És ott volt Nóra. Fiatal. Feszes. Gondtalan.
Persze. Minek neki én? A gondjaimmal, a hitellel, anyám vidéki házával. Nórával könnyű nevetni. Nórával minden ünnep.
Az ünnepet pedig Eszter fizeti.
Visszaültem a számítógéphez. A kezem még remegett, de a fejem furcsa módon kitisztult. Hideg lett. Éles.
Képernyőfotót készítettem. Aztán még egyet. Elmentettem a képeket.
Videót is rögzítettem a képernyőről, végiggörgetve Nóra profilját. Volt ott minden: pezsgőzés business classon, a hotelszoba törölközőből hajtogatott hattyúkkal, és Zoltán, ahogy karjában viszi őt a tengerbe.
Ezután beléptem az online bankba.
Átnéztem a számlákat.
Az autóhitel – a „Land Cruiser”, az ő büszkesége – az én nevemen futott. A tartozás maradéka 800 ezer forint. Ő fizette ugyan, átutalással, de jogilag én voltam az adós.
A lakáshitel közös volt: ő a főadós, én a társigénylő.
Az a kártya, ahová a kétszázezer forintot utaltam… egyenleg: nulla. A pénz a „TezTour” utazási iroda számláján landolt.
A sötét konyhában ültem, és hangtalanul zokogtam, egy törölközőbe fúrva az arcomat, hogy fel ne ébresszem a szomszédokat.
Valami meghalt bennem. Az a naiv, jóhiszemű Eszter, aki hitt a családban és a szerelemben, eltűnt.
Valaki más született meg helyette. Kemény. Számító. Kegyetlen.
Reggel már más emberként ébredtem.
A könnyek elfogytak. Maradt a hideg, sötét gyűlölet. És a vágy, hogy eltöröljem őket. Porig.
Ott heverésznek a paradicsomban, az én pénzemen kortyolgatják a koktélokat, és rajtam röhögnek. „A balek nem mamut.”
Hát jól van.
Olyan paradicsomi életet csinálok nektek, olyan „Kecskemétet”, hogy még az Egyenlítőn is fázni fogtok.
Zoltán egy apró részletről megfeledkezett. Kicsi volt, de döntő.
Az autóra szóló általános meghatalmazásról.
Egy évvel korábban intézte el, amikor hosszú időre északra ment dolgozni. „Hogy tudd intézni a biztosítást, a műszakit, vagy ha baj van, akár el is add” – mondta. Három évre szólt. Eladási joggal.
Az autó a fetise volt. A fekete „Toyota Land Cruiser 200”, egy guruló tank. Úgy vigyázott rá, mint valami szent tárgyra.
Felöltöztem. Nadrágkosztüm, tűsarkú, vörös rúzs – Nóra stílusa, csak épp ellenük.
Összekészítettem minden papírt: a törzskönyvet (itthon volt), a forgalmit, a meghatalmazást, és a pótkulcsot, amit mindig magamnál tartottam.
Elindultam a használtautó-szalonba, ahol a volt évfolyamtársam, Gergő dolgozott.
– Gergő, szia. Azonnal el kell adnom a „Cruisert”.
Gergő épp vapelt, amikor meglátta a kocsit, és elismerően füttyentett.
– Azta, Eszter! Szép darab. Mi történt? Zoltán tud róla? Hiszen imádja.
– Zoltán… – szándékosan szünetet tartottam. – Hirtelen elutazott. Külföldre. Pénz kell neki. Ott… gondok vannak. Kártyaadósság.
Ha már hazudok, csináljam rendesen.
Gergő szeme kikerekedett.
– Értem. Gyorsan megoldjuk. Meghatalmazás?
– Teljes körű.
– Akkor sürgősségi áron megy. A szalon is él valamiből.
– Nem érdekel. Ma. Készpénz.
– Négy millió forintot tudunk adni. Piacon többet érne.
– Rendben.
Két órával később egy nehéz táskával léptem ki az épületből. Négy millió forint lapult benne.
A pénz súlya nem nyomott – elégtétel volt.
A bankban azonnal lezártam az autóhitelt, befizettem a 800 ezret, és kértem az igazolást a tartozás megszűnéséről.
A maradék hárommillió-kétszázezret a saját számlámra tettem, a leánykori nevemen nyitottra, amelyhez Zoltán soha nem fért hozzá.
Ezután hazamentem.
Hívtam egy költöztető furgont.
Összepakoltam Zoltán minden holmiját. Az összeset. A fehérneműig bezárólag.
A drága öltönyeit. A pergetőbot-gyűjteményét, ami egy kisebb vagyon volt. A játékkonzolját. A laptopját. Még a kedvenc bögréjét is.
Dobozokba hánytam mindent.
A futár megkérdezte: „Hova visszük?”
– Ilona részére, Kecskemét mellé, Lenin utca 1.
A mamához.
Várja csak az anyja a drága fiát. Hiszen „friss levegőre, természetre” vágyott.
Ezután lakatost hívtam.
– Zárat kell cserélni. Azonnal. A legjobb minőségűt. És riasztót is.
– Betörés volt? – kérdezte együttérzően.
– Majdnem – feleltem. – Kártevők jelentek meg.
És még nem volt vége. A desszert csak ezután jött.
Tudtam a jelszavát az e-mailjéhez. Egyszerű volt. Túlságosan is ismerős dátumra épült, amit sosem gondoltam volna, hogy egyszer ellenem fordít.