— …és a rövidnadrág? — kérdeztem rá, amikor a bőrönd oldalzsebében megláttam a pálmafás strandnadrágot.
Zoltán egy pillanatra megtorpant, mintha számolna fejben, aztán azonnal előállt a magyarázattal.
— Ja, az… A szállodában van medence. Fűtött. Meg szauna is. Este a fiúkkal majd ott lazítunk, miután egész nap átfagytunk.
Elsőre még logikusnak is tűnt. Bólintottam.
Azzal elment. A nagy, szürke, gurulós bőrönddel együtt vitte magával a pénzemet — és minden reményemet egy közös nyaralásra.
Az ajtó becsapódott, a lakásban pedig hirtelen süket csend lett.
Egyedül maradtam. Ebben a fülledt, poros városban, ahol a tavasz csak a naptárban létezett, az ablakon túl pedig szürke latyak terült el, remény nélkül.
Reggelente munkába mentem, mint egy beprogramozott gép. Este hazatértem az üres lakásba, megmelegítettem valami gyors vacsorát, és sorozatokat néztem emberekről, akiknek láthatóan könnyebb, szebb élet jutott.
Magányos voltam. Fizikailag is fájt.
Egyik este úgy döntöttem, felhívom a húgomat, Nórát.
Nóra mindenben az ellentétem volt. Én sötét hajú, csendes, „otthonülős” könyvelőként éltem. Ő vakító szőke, modellkedő, influenszerkedő jelenség, aki állandóan úton volt: fotózások, bulik, fellángoló románcok. Öt évvel fiatalabb nálam, mégis úgy viselkedett, mintha megállt volna az idő tizenhétnél.
Nem voltunk igazán közeli viszonyban — túl különböző világokban mozogtunk —, de mégiscsak testvérek voltunk. Szerettem. Amikor tanult, pénzzel segítettem, amikor bajba keveredett, kihúztam belőle.
Tárcsáztam.
— A hívott fél jelenleg nem elérhető, vagy a hálózaton kívül tartózkodik.
Furcsa volt. Nóra általában a telefonjával él együtt. Ötpercenként posztol: „salátát eszem”, „taxiban ülök”, „vettem egy új rúzst”.
Beléptem a közösségi oldalára. Az utolsó bejegyzés egy héttel korábbi volt — pont azon a napon, amikor Zoltán elutazott.
Egy fotó: rózsaszín, csillogó bőrönd. Alatta a felirat:
„Készülök életem utazására! Találd ki, hová! Segítség: meleg lesz! Titkos küldetés! Trip Dream Secret”
Legyintettem. Fiatal, utazik. Talán egy új udvarló vitte el valami egzotikus helyre.
Eltelt egy hét.
Zoltán ritkán jelentkezett. Kétnaponta egyszer. Mindig sietve: „tárgyalás”, „rossz a hálózat”, „nincs idő”.
A hangja azonban furcsa volt. Nem fáradt, nem kimerült. Inkább feldobott, túlságosan is jókedvű. És a háttérben… zaj. Nem irodai moraj, nem a szél sivítása. Valami tompa, ritmusos susogás.
Mint a hullámzás.
És zene is szólt. Távoli, lüktető, latin ritmus.
— Zoltán, mi ez a zene? Hol vagy most?
— Mi? Ja… rádió a kocsiban! Épp megyünk a telephelyre, a sofőr valami zenét hallgat!
— És ez a zaj?
— Szél! Mondtam már, puszta mindenfelé! Itt olyan széllökések vannak, hogy fellöknek! Figyelj, Eszter, mennem kell, megszakad a vonal!
Pit-pit-pit.
Péntek este nem jött álom a szememre. A szorongás ott ült a mellkasomon.
A konyhában ültem egy kihűlt teával, és céltalanul görgettem a híreket egy tiltott közösségi oldalon — VPN-nel, persze.
Ételek, macskák, volt osztálytársak gyerekei. Unalom.
És akkor…
Felvillant egy értesítés a képernyő tetején. Egy pillanatra, majd eltűnt.
„Nóra megjelölt téged egy fotón.”
Megállt a szívem. Nóra? Végre jelentkezik?
Rákattintottam.
A kép lassan töltött be. Az internet vacakolt.
Először egy vakító kék jelent meg. Ég.
Aztán türkiz. Óceán.
Majd hófehér homok.
És végül az emberek.
Egy tengerpart volt a képen. Pontosan az, amit a saját utazási irodám prospektusában ezerszer megnéztem. Felismertem a ferde pálmát, a távoli mólót. A „Paradise Island” szálloda. Kívülről fújtam.
Az előtérben, csíkos napágyon, Nóra feküdt. Apró, piros mikrobikiniben, hatalmas napszemüvegben, a kezében koktéllal, amiből egy kis papírernyő állt ki. Csokoládébarnára sült, ragyogott a boldogságtól.
És mellette…
Mellette, a derekát átkarolva egy szőrös férfikéz volt látható. A csuklón jól felismerhető Casio óra — az, amit öt éve én vettem neki ajándékba.
A férfi pálmafás rövidnadrágot viselt.
Zoltán volt az.
A férjem.
Aki elvileg Kecskeméten fagyoskodott, valami távoli telephelyen, és egy nagy magyar cég problémáit „oldotta meg”.
Úgy mosolygott, ahogy nekem már évek óta nem. Szélesen, szerelmesen. Úgy nézett Nórára, mint macska a tejfölre.
A kép alatti szöveg:
„A boldogság szereti a csendet… de ezt nem tudom magamban tartani! A szerelmem mesét varázsolt nekem! Az én hősöm! Köszönöm a paradicsomot! Maldives Love MyMan Vacation SisterSorryNotSorry”
A SisterSorryNotSorry ott virított.
És megjelölt engem. Pontosan Zoltán arcán.
Ez nem véletlen volt.
Ez kegyelemdöfés volt. Üzenet: „Én nyertem. Szebb vagyok. Fiatalabb. Kívánatosabb. Te pedig az a nő vagy, aki mindezt kifizeti.”
A képernyőt bámultam, és elsötétült előttem a világ. A szoba elmosódott.
A férjem.
És a húgom.
Az én pénzemből.
Abbók a kétszázezer forintból — és ki tudja, még mennyiből, mert egy ilyen utazás nem olcsó —, amit három éven át gyűjtöttem, lemondva magamról, apró örömökről, új ruhákról.
Ellopták az álmomat.