A kesztyűje után kapott, és szinte nekirontott az ajtónak.
— Rendben. Tegyetek, ahogy akartok. De ennek még lesz folytatása — vetette oda, mielőtt kilépett volna.
Az ajtó olyan erővel vágódott be mögötte, hogy a polcon álló apró váza megingott, majd a földre zuhant és darabokra tört.
Csaba Szalai a halántékát masszírozta.
— Miért kell mindent ennyire túlgondolni, Réka? Ez csak egy ünnep.
— Nem, Csaba — válaszolta Réka Török fáradtan, anélkül hogy ránézett volna. — Ez nem ünnep, hanem berögzült rend. És én belefáradtam abba, hogy mindig alkalmazkodjak hozzá.
Eltelt egy teljes hét a jelenet óta.
A lakásban sűrű, tapadós hallgatás telepedett meg, mintha a kimondatlan mondatok megédesítették volna a levegőt. Csaba óvatosan mozgott, mintha attól tartana, hogy bármelyik pillanatban láthatatlan akadályba ütközik. Réka közben mintha elvesztette volna a színeit. Tette a dolgát, automatikusan, szinte gépiesen. Alig beszélt, és csak a legegyszerűbb ételeket készítette el: főtt tésztát, krumplit, híg levest. Se köret, se sütemény, se vasárnapi illatok.
— Réka… miért ilyen ötlettelen ez a vacsora? — kérdezte egy este Csaba óvatos hangon, miközben a villájával piszkálta a tányérját.
— Ötlettelen? — ismételte meg halkan. — Vagy inkább lélektelen?
Csaba elfordította a tekintetét.
— Régebben örömmel főztél.
— Régebben élni is örömmel éltem — felelte Réka csendesen. — Most valahogy egyik sem megy.
Ezzel felállt, és a mosogatóhoz lépett. A csapból folyó víz egyenletes zaja összemosódott a fejében kavarodó gondolatokkal, amelyek úgy zúgtak, mint egy túlterhelt transzformátor.
Meddig csinálom még ezt? — kérdezte magától. Évek óta mindenki igénye fontosabb, mint az enyém. És miért? Hogy újra azt halljam: „anya megsértődött”?
Másnap Mónika Váradi nem bírta tovább a hallgatást, és telefonált. A hangja hideg volt, éles, akár egy jeges februári reggel.
— Csaba, mondd meg a feleségednek, hogy nevetségessé tesz engem. Az egész család erről suttog — hogy nálam idén nincs ünnep, mert a menyem „pihenni akar”.
Réka ott állt mellette, minden szót tisztán hallott. Odalépett, és kivette a kezéből a telefont.
— Mónika, felnőtt ember vagy. Ott ünnepelsz, ahol szeretnél. Csak nélkülem.
— Ja, szóval így? — fortyant fel az anyós. — És ha a fiam vacsora nélkül marad?
— Akkor majd készít magának — mondta Réka higgadtan, és bontotta a vonalat.
Csaba felugrott.
— Miért csinálod ezt? Szándékosan hergeled!
— Nem — felelte Réka nyugodtan. — Csak most először nem hallgatok el.
Csaba idegesen járkált fel-alá, mint egy bezárt vadállat.
— Te vele vitatkozol, de közben én szívom meg az egészet.
— És én eddig nem szenvedtem? — kérdezett vissza Réka. — Nálad minden egyszerű: „anya ezt akarja”, „anya ezt szokta meg”. Engem valaha bárki megkérdezett, hogy nekem mi fér bele?
Csaba leült, arcát a kezébe temette.
— Nem tudom, mit mondjak. Egy anyám van.
— És a feleséged micsoda? Egy konyhai kellék?
Hosszú, nehéz csend ereszkedett közéjük. Csak az óra kattogása hallatszott, meg az udvaron sodródó műanyag zacskó neszezése.
Másnap Réka nem ment be dolgozni. Otthon maradt, teát főzött, és gondolkodott. Arra, milyen könnyedén oldódott fel mások kívánságaiban. Mikor lett belőle „Réka, ezt csináld”, „Réka, hozd ide”, „Réka, még egyet”?
Pedig valaha csupán ennyit szeretett volna: hogy a férj társa legyen, a lakás otthon, a tisztelet pedig kölcsönös.
A telefon egész nap megállás nélkül csörgött — Nikolett Halász, Gabriella Kelemen, az anyós. Mind ugyanazzal a refrénnel: „Ne dramatizáld, hát rajtad múlik az ünnep!”
Estére Réka egyetlen mozdulattal lenémította a telefonját, és hosszú idő után először csend lett körülötte.