…hogy másik helyszínt keressenek a nagy családi összejövetelekhez.
— Réka, ezt most komolyan gondolod? — fakadt ki Csaba Szalai, a hangjában értetlenség és düh keveredett. — Anyám hatvanéves lesz. Kerek évforduló! Mindenki arra számít, hogy minden ugyanúgy zajlik majd, ahogy eddig.
— Én pedig arra számítok, hogy egyszer végre engem is meghall valaki — felelte Réka Török. Bár a hangja megingott, már nem próbálta visszafogni magát. — Soha nem ígértem, hogy mindenkinek kedvére teszek. Nekem is van életem, Csaba. Vagy ez nem számít?
Csaba fáradtan kifújta a levegőt, mintha egy régóta ismert vitát akarna lezárni.
— Ne csinálj ebből tragédiát. Biztos csak rád telepedett ez az őszi levertség. Majd elmúlik.
— Őszi levertség? — keserű mosoly futott át Réka arcán. — Három éve tart ez az „ősz”, ha nem tűnt volna fel.
Felkapta a konyharuhát, szárazra törölte a kezét, majd szó nélkül átsétált a nappaliba.
A kanapén katonás rendben sorakoztak a frissen vasalt ruhák. Ott hevert a távirányító, mellette Csaba félig megivott teásbögréje. Minden pontosan úgy állt, ahogy mindig. Csak benne mozdult el valami. Nem látványosan, nem hangosan — de visszavonhatatlanul.
A következő napokat nyomasztó hallgatás töltötte meg. Csaba hajnalban ment el, estére ért haza. Réka nem veszekedett, nem tett szemrehányást — tette a dolgát, mintha egy előre programozott gép működne benne érzelmek helyett.
Ez a feszült nyugalom addig tartott, amíg egy este meg nem szólalt a kapucsengő.
— Tessék? — kérdezte Réka a kagylóba.
— Én vagyok, Mónika Váradi — csendült fel a jól ismert, parancsoló hang.
Réka egy pillanatra lehunyta a szemét, majd mély levegőt vett, és beengedte. Az anyósa úgy lépett be, mintha hazajött volna: kabátban, sapkában, a kezében megpakolt szatyor.
— Na végre, csak beláttad — kezdte már az ajtóból. — Holnap a születésnap, jön az egész rokonság. A salátákat megrendeltem, a torták is megvannak. Már csak a meleg étel hiányzik — az meg ugye a te tereped.
— Nem lesz semmi — válaszolta Réka higgadtan, meg sem mozdulva az előszobában.
— Micsoda, hogy nem lesz?! — csattant fel Mónika. — Mindenkinek azt mondtam, hogy itt ünneplünk!
— Akkor rossz helyet jelöltél meg — felelte Réka, karba tett kézzel.
Az anyós tehetetlen mozdulattal a magasba csapta a kezét.
— Fel sem fogod, milyen helyzetbe hozol minket! Mit gondolnak majd az emberek?
— Azt, hogy elfáradtam — mondta Réka tárgyilagosan. — És azt is, hogy nem vagyok köteles statisztálni a ti ünnepeiteken.
A levegő megfeszült. Csaba kilépett a hálóból, még ásított egyet, de amint meglátta a két nő arcát, azonnal megérezte a feszültséget.
— Anya, Réka, kérlek… ne most…
— Ne most?! — robbant Mónika. — A feleséged kezdte! Hálátlan! A fiam otthont adott neki, erre ő feltételeket szab!
Réka arca rezzenéstelen maradt.
— Csaba nem „befogadott”. Együtt élünk. Egyenrangú félként. Ez az én lakásom is.
Mónika Váradi gúnyosan összehúzta a szemét.
— A tiéd? Ugyan már. Ha nem a fiam lenne, még mindig egy lepukkant albérletben tengődnél!
— Inkább ott, mint egy állatkertben — vágott vissza Réka. — Ahol tucatnyi rokon nyüzsög egy konyhában, és senkinek nem jut eszébe egy köszönöm.
— Elég legyen! — szólt közbe Csaba kétségbeesetten.
— Kérdezd meg a fiadat — fordult Réka az anyóshoz halkan, de élesen — mondja ki végre: feleség vagyok, vagy csak kiszolgáló személyzet?
Csaba szavai elakadtak, zavartan állt.
— Réka, miért kell ezt így?
— Na ugye! — kapott az alkalmon Mónika. — Az az éles, amikor az ünnepre nem készül étel!
Réka egyenesen az anyósa szemébe nézett.
— Vagy az az igazán fájó, amikor éveken át észre sem vesznek, csak elvárják, hogy felszolgáljak, eltakarítsak és mosolyogjak?
Csend. Egy pillanat. Aztán még egy.
Mónika Váradi hangosan kifújta a levegőt, ideges mozdulattal felkapta a szatyrát, és a tekintetéből már látszott, hogy nem ez lesz a történet vége.