— Nem lesz itt semmiféle vendégség! — csattant fel Réka Török. — Közöld az anyáddal, hogy keressen valaki mást, aki leáll főzni a születésnapi felhajtására! Minden lefújva!
— Meddig akarod ezt még folytatni, Csaba Szalai?! — vágta oda, miközben akkora erővel csapta vissza a lábas fedelét, hogy a forró pára a mennyezetig csapott. — Mondd meg végre, mi vagyok én neked: a feleséged, vagy egy beosztott szakácsnő, aki mindig ugrásra kész?
Csaba a konyha küszöbén torpant meg, mintha rajtakapták volna valami tiltott dolgon. A kezében ott lógott a tévé távirányítója, a másikban egy félig kiürült teáscsésze.
— Réka, miért robbansz fel megint ilyen hirtelen? — kérdezte kelletlenül. — Anyu csak annyit mondott, hogy nálunk lenne az ünneplés. Ráadásul te szoktad mondani, hogy szeretsz főzni.
— Szeretek, persze — vágta rá gúnyosan. — De nem harminc embernek egyszerre! Nem vagyok menza vagy étterem!
Odakint az októberi eső egyenletesen verte az udvar betonját, a pocsolyák szétfolytak, a kutyák nyugtalanul nyüszítettek az ajtó előtt. Bent a konyhában viszont olyan feszültség vibrált, hogy szinte tapintani lehetett: sértettség, kimerültség és a fazékban rotyogó leves szaga keveredett a levegőben.
— Túlzásba esel — dörmögte Csaba, elfordítva a fejét. — Anyu mindig is családi körben ünnepelt. Őszintén, tényleg ekkora teher ez? Évente egyszer.
— Egyszer, aztán még egyszer, majd újra! — csattant fel Réka. — Utána jön a szilveszter, a húsvét, Szvetka névnapja, meg Gyula bácsi az örök „csak beugrom egy teára” szövegével. Elegem van! Élni szeretnék, nem pedig állandóan a tűzhely előtt állni!
Leroskadt a kisszékre, a homlokát a tenyerébe temette. A hangja elcsuklott — nem dühből, hanem mély fáradtságból.
— Már azt sem tudom felidézni, mikor ültünk le utoljára kettesben, pizzát enni dobozból, filmet nézni. Mindig csak rokonok, vendégek, pohárcsörgés… én meg a konyhában robotolok, mint egy gép.
Csaba nagyot sóhajtott, odalépett hozzá, és bizonytalanul a vállára tette a kezét.
— Réka, kérlek… Miért nem kérsz segítséget?
A nő felnézett, a tekintetében keserűség villant.
— Segítséget? Mónika Váraditól? Ő még a saját tányérját sem viszi el az asztalról. Azt mondja, én „olyan ügyes vagyok”. És te? Mikor segítettél utoljára főzni?
— Nem értek hozzá úgy, mint te — védekezett Csaba. — Neked érzéked van ehhez.
Réka felnevetett, de nevetése üresen csengett.
— Igen, ahhoz van tehetségem, hogy fáradt cseléddé váljak, aki sosem pihen. Igazi siker.
Felállt, az ablakhoz sétált. Az eső apró koppanásokkal verte az üveget. A visszatükröződésben egy kimerült nő nézett vissza rá: kapkodva összefogott haj, üres tekintet, amelyből már régen eltűnt a lelkesedés.
— Tudod, régen örültem ezeknek az összejöveteleknek — mondta halkan. — Meg akartam felelni mindenkinek, bizonyítani, hogy jó vagyok. Aztán rájöttem, hogy észre sem veszitek. A meleg étel, a rend, a tisztaság — minden természetes. Senki nem kérdezi meg: „Réka, segíthetek?”
Csaba a tarkóját vakarta, lesütötte a szemét.
— Nem tudom… Mindig így ment. És eddig működött.
— Pontosan! — fordult felé hirtelen Réka. — Nektek működött. De én akkor mi vagyok? Egy bútordarab, ami csendben teszi a dolgát?
Egy határozott mozdulattal végighúzta a rongyot az asztalon, lesöpörve a morzsákat.
— Elég volt, Csaba. Most kivételesen nem lesz vendégség. Mondd meg az anyádnak, hogy ezúttal más megoldást kell találnia, mert én nem engedek tovább.