Barnabás azonban nem felelt. Ott állt kettejük között, az anyja és a felesége között, és Emese Farkas számára egy pillanat alatt világossá vált: a döntés már megszületett. Csak éppen nem az ő javára.
— Isten veled, Barnabás — mondta halkan, de rendíthetetlenül. — A válópapírokat az ügyvédemen keresztül intézd.
Azzal kilépett, és nesztelenül becsukta maga mögött az ajtót. Odabentről még hallatszott Henrietta Kelemen felháborodott kiabálása, valamint Barnabás erőtlen próbálkozása, hogy lenyugtassa az anyját. Emese lefelé indult a lépcsőn, és minden egyes lépcsőfokkal mintha könnyebb lett volna a mellkasa. Fájt, persze. Megalázták, természetesen. De mélyen legbelül tudta, hogy nem tehetett mást. Egy házasság nem működhet három szereplővel, ha a harmadik nem egy gyerek, hanem egy anya, aki képtelen elengedni a fiát.
Már beszállt a taxiba, amikor meghallotta a kapu csapódását. Barnabás rohant ki az utcára, ziláltan, sápadt arccal.
— Emese! Várj! Kérlek, ne menj el!
Emese lehúzta az ablakot, és nyugodtan ránézett.
— Mitől változna bármi is, Barnabás? Most komolyan. Képes lennél engem választani az anyád helyett? Meghúzni a határokat? Kimondani végre, hogy mi ketten külön család vagyunk?
Barnabás csak állt, és hallgatott. Ez a csend hangosabb volt bármilyen magyarázatnál.
— Pont ezt gondoltam — bólintott Emese. — Menj vissza az anyukádhoz. Ő úgyis vár.
A taxi elindult. Emese nem nézett vissza. Biztos volt benne, hogy Barnabás még sokáig ott marad a járdán, utána bámulva az eltűnő autónak, majd visszamegy a lakásba, ahol Henrietta Kelemen vigasztalni kezdi, elmagyarázza neki, milyen hálátlan, rossz és méltatlan nő volt Emese.
A telefon akkor csörrent meg, amikor már a szülei házához közeledett. Barnabás neve villogott a kijelzőn. Emese kinyomta. Pár perccel később újra hívta. Majd megint. A tizedik próbálkozás után egyszerűen kikapcsolta a készüléket.
A szülei kérdések nélkül fogadták. Az anyja szorosan magához ölelte, az apja szó nélkül bevitte a bőröndöt Emese régi szobájába. Nem volt szükség magyarázatra.
— Mondtam neked, hogy gond lesz az anyjával — jegyezte meg később az anyja csendesen, miközben teát töltött. — Már az esküvőn látszott, hogy nem fogja elengedni a fiát.
— Azt hittem, a szeretet elég lesz — mosolyodott el keserűen Emese. — Ostoba voltam.
— Nem ostoba. Csak hittél a jóban — felelte az anyja. — Az igazi baj az, ha egy felnőtt férfi nem képes elszakadni az anyjától.
A következő napok ködösen teltek. Emese bejárt dolgozni, este hazament a szüleihez, és igyekezett nem gondolni Barnabásra. Ő viszont megállás nélkül hívta, üzeneteket írt, könyörgött, esküdözött, hogy minden más lesz, beszélni fog az anyjával, határokat szab. Emese nem válaszolt. Túl jól ismerte már ezeknek az ígéreteknek az értékét.
Egy hét múlva csöngettek. Emese ajtót nyitott, és a küszöbön Henrietta Kelemen állt. Az arca egyszerre tükrözött diadalmas elégedettséget és sértett fájdalmat — furcsa, szinte ellentmondásos elegy volt.
— Mit keres itt? — kérdezte Emese hűvösen.
— Beszélni jöttem. Mint két felnőtt ember.
— Nincs miről beszélnünk.
— Dehogynem. A fiamról, akit elhagytál.
Emese már csukta volna az ajtót, amikor az anyja finoman a vállára tette a kezét.
— Hadd jöjjön be. Hallgassuk meg.
Henrietta Kelemen beljebb lépett, leült a nappaliban a kanapé szélére, kezét szorosan összekulcsolva.
— Barnabás teljesen össze van törve — kezdte. — Nem eszik, alig alszik, a munkáját is csak nagy nehezen végzi.
— Sajnálom — felelte Emese tárgyilagosan. — De ez az ő döntése volt.
— Milyen döntés? Te kényszerítetted választásra! Anyja vagy a felesége — ez igazságos?
— És az igazságos volt, amit maga tett? Hogy naponta betört hozzánk, kritizált, beleszólt mindenbe?
— Azért tettem, mert anya vagyok! Jogom van vigyázni a fiamra!
— Vigyázni igen. Irányítani nem — vágta rá Emese. — Barnabás harminckét éves, Henrietta Kelemen. Felnőtt férfi. Vagy annak kellene lennie.
— Egy anya szemében a gyerek mindig gyerek marad!
— Pont ez a gond. Nem engedi, hogy felnőjön. Nem engedi, hogy saját élete legyen. Hogy családot építsen.
Henrietta Kelemen összeszorította az ajkát.
— Nem vitatkozni jöttem — mondta végül. — Békét ajánlani. Menj vissza Barnabáshoz. Én… megpróbálok ritkábban járni. Hetente egyszer. Jó, legfeljebb kétszer.
Emese megrázta a fejét.
— Nem érti. Nem a látogatások számáról van szó. Hanem arról, ahogyan rám néz. Hogy sosem tartott engem méltónak a fiához. Hogy nem emberként látott, csak kellemetlen toldalékként Barnabás mellett.
— Ez nem igaz!
— De igen. Soha nem szólított a nevemen. Csak „az a nő”, meg „a feleséged”. Egyetlen köszönet sem azért, hogy gondoskodtam a fiáról. Csak kifogások és bírálat.
— Én csak azt akartam, hogy Barnabásnak jó legyen!
— És velem mi van? — kérdezte Emese csendesen. — Eszébe jutott valaha, hogy nekem is vannak érzéseim? Hogy én is valakinek a lánya vagyok?
Henrietta Kelemen elhallgatott. A szeme megtelt könnyel, és egy elfojtott zokogás szakadt fel belőle, mielőtt megszólalt volna, mintha végre ki akarná mondani azt, amit eddig sosem mert.