Henrietta Kelemen volt az, aki végül átvette az irányítást a helyzet felett. Miután Barnabást leültette, élesen Emese felé fordult.
— Te meg — intett egyet türelmetlenül — legalább normális tányérokat vegyél elő. Mi ez a vacak? Ugye nem a legolcsóbbat szedtétek le a bolt alsó polcáról?
Emese szó nélkül a szekrényhez lépett, és elővette az edényeket. A készlet a szüleitől kapott esküvői ajándék volt: hófehér porcelán, finom mintával. Tudta, hogy vitába szállhatna, de ehhez most nem maradt ereje. Inkább lenyelte a megjegyzést, ahogy már annyiszor.
Az ebéd feszült hallgatásban telt, amelyet csak Henrietta Kelemen hangja tört meg újra és újra. Minden mozdulatot kommentált. Ahogy Emese a kanalat fogta, az szerinte „nem asszonyhoz méltó” volt. Az ülésén is talált kifogást — „úgy görnyedsz, mint egy vénasszony”. Amikor Emese alig evett, azonnal megkapta: „Talán éhezteted magad? Vagy mi ez a finnyásság?” Barnabás mindeközben a tányérjába mélyedt, mintha ott lenne minden válasz, amit nem mert kimondani.
Ebéd után Henrietta Kelemen bejelentette, hogy megnézi a hálószobát, „hogyan is élnek itt”. Emese rossz előérzettel követte, a gyomra görcsbe rándult.
— Jaj, hát ez micsoda rendetlenség! — tárta szét a karját az anyós. — Az ágy sincs megcsinálva, a ruhák szanaszét! Én Barnabást fegyelemre neveltem, nem ilyen trehányságra!
— Reggel rohantunk dolgozni — próbálta csillapítani a helyzetet Emese.
— Ne magyarázkodj! Egy rendes feleség korábban kel, és mindennel végez! Bezzeg az én időmben…
— Az ön idejében ön otthon volt — csúszott ki Emeséből. — Én pedig ugyanannyit dolgozom, mint Barnabás.
Henrietta Kelemen arca elvörösödött.
— Tessék?! Hogy mersz így beszélni velem?! Barnabás! Azonnal gyere ide!
Barnabás az ajtóban jelent meg, arcán tanácstalan, megtört kifejezéssel.
— Hallottad, mit mondott nekem ez a… a feleséged? Itt segítek nektek, megszakadok, erre még engem sérteget!
— Anya, Emese nem akart megbántani… — kezdte óvatosan.
— Nem akart? Dehogynem! Szándékosan ellenem hangol! Azt hiszi, nem látom!
Emese érezte, ahogy benne egyre nő a feszültség. Egy hónap. Alig egyetlen hónap telt el az esküvő óta, és már a teljes összeomlás szélén állt.
— Henrietta Kelemen, én nem uszítok senkit senki ellen — mondta remegő, de határozott hangon. — Csak annyit szeretnék, hogy a férjemmel normális családi életet élhessünk. Állandó ellenőrzés és kritika nélkül.
— Ellenőrzés? Így nevezed az anyai gondoskodást? Hálátlan vagy! Én mindent értetek teszek!
— Mi nem kértük, hogy mindent ön tegyen! Felnőttek vagyunk, el tudjuk látni magunkat!
— Barnabás! — kapott a szívéhez az anyós. — Hallod ezt? Nem kell nekik a törődésem!
Barnabás idegesen pillantott egyikükre, majd a másikukra.
— Anya, kérlek, nyugodj meg… Emese, ezt nem így kellett volna…
— Nem így? — Emese hitetlenkedve nézett rá. — Barnabás, az anyád naponta itt van, minden lépésembe beleköt, beleszól az életünkbe, és mégis én vagyok a hibás?
— De hát ő az anyám…
— És ez feljogosítja arra, hogy pokollá tegye az életünket?
— Pokollá?! — sikította Henrietta Kelemen. — Én teszem pokollá? Az egész életemet feláldoztam Barnabásért! Erre jön egy nő, aki még egy rendes levest sem tud megfőzni, és nekem parancsolgat!
— Nem „egy nő” vagyok, hanem a felesége!
— Feleség! Ugyan már! A feleség lecserélhető, az anya nem!
Ez a mondat volt az utolsó csepp. Emesében valami végleg elszakadt.
— Igaza van — mondta halkan. — Anya csak egy van. És úgy látom, Barnabásnak rajta kívül senkire sincs szüksége. Maradjon csak örökre az a kisfiú, aki egy lépést sem tud megtenni az anyja nélkül.
— Emese! — szólalt meg végre Barnabás. — Ne beszélj így az anyámról!
Emese ránézett. Nem támogatást látott a szemében, nem megértést, hanem szemrehányást. Abban a pillanatban mindent megértett.
— Tudod mit, Barnabás? Élj az anyáddal. Igaza van: a feleség pótolható. Nekem viszont elegem van abból, hogy harmadik felesleges legyek a saját házasságomban.
Elment mellettük, felkapta a táskáját, és gyorsan összeszedte a legszükségesebb dolgokat.
— Hová mész? Emese, várj! — ocsúdott fel Barnabás, és utána indult.
— A szüleimhez. Te pedig maradj itt anyukáddal. Ő majd főz, ágyat vet, kimossa a zoknidat. Pont, ahogy megszoktad.
— Beszéljük meg!
— Mit? — fordult vissza Emese. — Azt, hogy egy hónap alatt egyszer sem álltál mellém? Hogy nap mint nap megaláznak, te pedig hallgatsz? Hogy a saját otthonomban idegennek érzem magam?
— Nem rosszból teszi… csak megszokta, hogy gondoskodik rólam…
— Akkor gondoskodjon tovább. De nélkülem. Mert én így nem tudok élni.
Henrietta Kelemen diadalittasan állt az ajtóban.
— Így van jól! Nem is kell ilyen meny! Majd találunk Barnabásnak rendes lányt, aki tudja, hogyan kell tisztelni az idősebbeket!
Emese megállt a küszöbön, és még egyszer visszafordult.
— Tudja, Henrietta Kelemen, sajnálom magát. Annyira fél elengedni a fiát, hogy képes tönkretenni az életét. De egyszer majd Barnabás rájön, mit veszített el…