Emese Farkas végképp elvesztette a türelmét, amikor meglátta, hogy a férje ismét a telefonja után nyúl.
— Ugye megint az anyád hívott? — fakadt ki. — Ez már a harmadik alkalom ma reggel, Barnabás!
Barnabás Molnár bűnbánó mosollyal nézett rá, majd némán bólintott. Alig egy hónapja éltek együtt házasként, de Henrietta Kelemen, az édesanyja, ez idő alatt is képes volt fenekestül felforgatni a mindennapjaikat. Folyamatos telefonhívások, napi tízszer is. Váratlan betoppanások azzal az ürüggyel, hogy „megnézi, minden rendben van-e”. Kéretlen tanácsok és csípős megjegyzések Emese minden mozdulatára.
— Csak aggódik értem — próbálta mentegetni az anyját Barnabás. — Tudod, egyedüli fia vagyok.
Emese az ajkába harapott. Persze hogy tudta. Henrietta Kelemen sosem hagyta, hogy bárki elfelejtse ezt, mintha ez különleges jogosítványt adna neki a fiuk házasságához.
A készülék újra megszólalt. A kijelzőn ott villogott a megszokott felirat: „Anya”. Barnabás tanácstalanul pillantott a feleségére.
— Ne vedd fel — kérte Emese halkan. — Legalább a reggelit fejezzük be nyugodtan.
— Meg fog sértődni…
— Barnabás, jogunk van a saját életünkhöz! Nem ellenőrizhet minket minden percben!
A férfi mégis felvette. Emese akkor is tisztán hallotta Henrietta Kelemen hangját, amikor már kihangosítva beszélt:
— Barnabáskám, miért nem válaszoltál azonnal? Már a szívem is összeszorult az idegességtől! Ettél rendesen? Mit főzött neked ez a… hát, amit reggelire szokott?
Emese felállt az asztaltól, és kiment az erkélyre. Szüksége volt néhány korty friss levegőre, különben olyat mondott volna, amit később megbán. „Ez a…” — így hivatkozott rá az anyós már az első találkozásuk óta. Nem Emese, nem meny, nem a fia felesége. Csak „az”.
Amikor visszatért, Barnabás már letette a telefont. Görnyedten ült a széken, villájával az időközben kihűlt tojást piszkálta.
— Anyu ma átjön — mondta alig hallhatóan. — Hoz ebédet.
— Már megint? Tegnap is itt volt, meg tegnapelőtt is! — Emese hangja megremegett. — Nem élhetünk állandó felügyelet alatt!
— Ő csak segíteni akar… főz, gondoskodik rólunk…
— Segíteni? — Emese nem bírta tovább. — Kritizál, átrendez mindent, kijelenti, hogy rosszul főzök, rosszul takarítok, sőt még azt is, hogy rosszul szeretlek! Ez nem segítség, ez betolakodás!
Barnabás hallgatott. Emese pontosan tudta, milyen helyzetben van: egyik oldalon az anya, aki egyedül nevelte fel, a másikon a feleség, akit szeret. De a határok meghúzása valahogy mindig elmaradt.
— Beszéljünk vele együtt — javasolta Emese, kissé lehiggadva. — Mondjuk el, hogy hálásak vagyunk, de szükségünk van saját térre.
— Te nem ismered őt igazán — rázta meg a fejét Barnabás. — Rögtön azt hinné, hogy nem szeretjük. Tudod, mennyire beteg a szíve…
Emese ezt az érvet már számtalanszor hallotta. Henrietta Kelemen „gyenge szíve” minden vitában aduász volt.
Pontban délben csengettek. Emese ajtót nyitott, anélkül hogy meglepődött volna. Az anyós hatalmas szatyrokkal állt ott, arcán a jól begyakorolt szenvedő kifejezéssel.
— Alig bírtam felhozni — sóhajtotta, miközben elhaladt Emese mellett. — Kétszer is beleszúrt a mellkasomba a fájdalom, de mit meg nem tesz az ember a fiáért! Barnabás biztosan éhes.
A konyhában már pakolt is, dobozok kerültek elő, fedők csattantak.
— Igazi borscsot főztem, nem olyan zacskós löttyöt. Házi fasírt, krumpli… Barnabás ezt szereti gyerekkora óta. Te meg — végigmérte Emesét — túl sovány vagy. Ez nem egészséges. A férfiak nem kedvelik az ilyet.
— Barnabás igen — felelte Emese higgadtan.
— Ő túl jószívű, nem mondaná meg. De én igen: tanulj meg rendesen főzni, és figyelni magadra. Tegnap belenéztem a hűtőtökbe… csupa készétel!
— Mindketten dolgozunk — válaszolta Emese. — Nem mindig jut idő órákig a konyhában állni.
— Én két munkahelyen dolgoztam, mégis mindig volt otthon meleg étel! — húzta ki magát Henrietta Kelemen. — Ha férjhez mentél, kötelességed gondoskodni róla!
Barnabás megjelent az ajtóban, de nem szólt semmit. Emese segítséget remélve ránézett, ő azonban lesütötte a szemét.
— Gyere csak, Barnabáskám — csicseregte az anyja. — Mindjárt szedek neked levest, csak előbb nézzük meg, milyen tányérokat használtok mostanában…