– …őszintén – akadtam meg egy pillanatra, miközben kerestem a megfelelő szavakat. – Apa mostanában nem említett neked semmi furcsát? Mondjuk… pénzzel kapcsolatban?
– Pénz? – Réka hangján valódi meglepetés csendült. – Nem, anya. Miért kérdezed? Történt valami?
– Nem, semmi különös – feleltem gyorsan. – Csak eszembe jutott. Menj csak, dolgozz nyugodtan.
Amikor bontottam a vonalat, leültem az ágy szélére. Nem rángathatom bele Rékát ebbe az egészbe. Ő szereti az apját, megvan a maga élete, családja, gondjai. Ez az én harcom. És nekem kell végigvinnem.
Aznap este elővettem a fiók mélyéről azt a régi, kissé megkopott dobozt, amelyben a fontos iratokat tartottuk. Házassági anyakönyvi kivonat, Réka születési papírjai, a lakás dokumentumai. A lakás az én nevemen volt – hála anyámnak, aki még 1997-ben addig erősködött, amíg bele nem mentünk. Akkor nem értettem, most viszont világos lett: ez az én váram.
A kezembe akadt az üdülő eladásáról szóló szerződés is. Az összegnek a közös számlánkra kellett volna megérkeznie. Elővettem a telefonomat, beléptem a banki alkalmazásba. Az utolsó művelet: másfél millió forint átutalása egy bizonyos Hegyi Béla nevű számlára. Vagyis a férjemére. Utána semmi. Üres csend.
Ujjaim remegtek, miközben képernyőfotókat készítettem. Minden tranzakcióról, minden részletről. Azonnal elküldtem őket a saját e-mail címemre, majd a készüléket a táskámba csúsztattam. Ebben a pillanatban Béla belépett a hálószobába, én pedig reflexből rácsaptam a doboz fedelét.
– Mit csinálsz ott? – kérdezte az ajtóból.
– Régi képeket keresek – vágtam rá gondolkodás nélkül. – Szeretnék egy albumot összeállítani Rékának.
Olyan könnyedén hazudtam, hogy magam is meglepődtem. Béla vállat vont, majd a fürdő felé indult. Becsuktam a szemem, mély levegőt vettem. Nem az a hiszékeny nő vagyok többé, akinek ő tart. Be fogom bizonyítani.
3. fejezet – A csendes nyomozás
Másnap reggel felhívtam a bankot. Szerencsém volt: egy kedves, türelmes ügyintéző vette fel, aki részletesen elmagyarázta, milyen módon kérhetek kimutatást a férjem számlájáról. Kiderült, hogy feleségként erre csak akkor van jogom, ha közjegyző által hitelesített meghatalmazást viszek be, vagy ha ő maga hozzájárul. Az utóbbi szóba sem jöhetett.
– És azt meg lehet mondani, hogy van‑e másik számla a nevén? – kérdeztem óvatosan.
– Ezt sajnos nem áll módunkban kiadni az ügyfél személyes jelenléte nélkül – érkezett a szabályos, udvarias válasz.
Megköszöntem, majd letettem. Rendben. Akkor más úton kell elindulnom.
Este, amikor Béla „baráti találkozóra” ment – vagy inkább Barnabás Vinczével találkozott, ahogy egyre inkább sejtettem –, bekapcsoltam a laptopját. A jelszó ugyanaz volt, mint mindig: az esküvőnk dátuma. Keserű irónia.
Az e-mail fiókját néztem át, nagyjából az elmúlt két hónap leveleit. Reklámok, kéretlen üzenetek, banki értesítések. Aztán megakadt a szemem egy levélen. Feladó: Barnabás Vincze. Tárgy: „A közös ügyünk”.
„Béla, szerdán találkozzunk, és mindent átbeszélünk. Találtam egy ígéretes befektetést. A kockázat minimális, fél éven belül hozamot ígérnek. A te másfeled és az enyém együtt már szép összeg. De gyorsnak kell lennünk, amíg él az ajánlat.”
Lefotóztam a képernyőt. És itt nem volt megállás. Egy üzenetváltás is ott maradt, amit Béla elfelejtett törölni. Valami zavaros befektetési konstrukcióról beszélgettek, külföldi számlákról, „biztonságos” megoldásokról. A gyomrom akkor fordult igazán görcsbe, amikor elolvastam ezt a mondatot:
„Melinda semmiről nem fog tudni. Garantálom.”
A kezem ismét remegett, miközben elküldtem magamnak a bizonyítékokat. Tehát eldöntötte: a közös pénzünket egy kétes ügyletbe tolja bele a barátjával, a hátam mögött. És biztos volt benne, hogy soha nem jövök rá.
Lehajtottam a laptop tetejét, és a szék támlájának dőltem. Düh, fájdalom és valami különös, hideg nyugalom kavargott bennem. Most már eleget tudtam. A kérdés csak az volt: mi legyen a következő lépés.
Az éjszaka nagy részét ébren töltöttem. Béla mellett feküdtem, aki békésen szuszogott, én pedig sorra vettem a lehetőségeket. Válás? Jelenet? Feljelentés? Egyik sem tűnt elégnek. Nem pusztán büntetni akartam. Azt akartam, hogy saját bőrén tapasztalja meg, milyen érzés, amikor az árulás attól jön, akiben a legjobban bízol.
Hajnalra lassan körvonalazódni kezdett bennem egy terv. Merész volt, veszélyes, de megvalósítható. Meg fogom várni, amíg Béla újra előáll egy hazugsággal a pénzről. És akkor lépek.