— …mondja az anyád — vágta rá Júlia Lengyel, és a hangja élesre váltott, mintha penge csúszott volna végig az asztal lapján. — Mondd csak, Levente Illés, ti ketten milyen gyakran beszélitek meg, miként kellene rendelkezni az én örökségemről?
Levente arca egy pillanat alatt elsápadt, mintha rajtakapták volna valamin, amit gondosan titkolt.
— Hallgatóztál? — csattant fel, a hangja maró lett, savas, védekező.
— Nem hallgatóztam — felelte Júlia, és már nem tudta visszatartani magát. — Véletlenül meghallottam, ahogy a terveidet ecseteled… az én lakásomról. — A szavak feltörtek belőle, mintha régóta felgyűlt víz zúdult volna ki egy repedt gáton.
Levente hirtelen felpattant, és ösztönösen a karja után kapott, mintha az érintés lecsillapíthatná a kibontakozó vihart. Júlia azonban azonnal elhúzódott tőle, mintha forró vas közelített volna.
— Júlia, kérlek, ne kezdd el — mondta Levente, és erőltetett nyugalom ült a hangjára, már-már altatóan. — Én csak azt szeretném, hogy biztos alapokon álljon a jövőnk.
— Biztos alapokon? — Júlia hangja jegessé vált. — És mi lenne, ha ehhez te is tennél valamit? Mondjuk… munkát keresnél?
Levente összeszorította az állkapcsát, tekintete elsötétült.
— Ennek most mi köze ide? — emelte fel a hangját, megfeledkezve minden önuralomról. — Itt van egy kész bevételi forrás, és te valami érzelgős badarság miatt…
— Badarság? — vágott közbe Júlia, és érezte, ahogy a düh végigfut az ereiben. — Szóval a szüleim emléke, az érzéseim, mindaz, amit tőlük kaptam, szerinted ostobaság?
Levente elhallgatott egy másodpercre. Rájött, hogy túllőtt a célon. Nyelt egyet, majd más hangnemre váltott.
— Drágám, nem így értettem — puhult el a hangja, de Júlia már nem hitt neki. — Csak gondolkodj racionálisan. Mi együtt…
— Nem — szakította félbe határozottan. — Nem adom ki a lakást. Erről nincs vita.
— Miért vagy ennyire önző? — Levente idegesen kerülte meg az asztalt, mintha egy arénában járkálna. — A férjed vagyok! Ezeket közösen kellene eldöntenünk!
— Közösen? — Júlia keserűen felnevetett. — Amikor az anyáddal egyeztettél a hátam mögött az én tulajdonomról, az közös döntés volt?
Levente dermedten állt. Nem találta a szavakat, és nem tudott mit kezdeni azzal a pillantással, amit Júlia szemében látott. Először a házasságuk évei alatt megérezte, hogy elveszítheti őt — nem mint nőt, hanem mint embert. Kinyitotta a száját, majd újra becsukta.
— Én… én mindig melletted voltam — préselte ki végül alig hallhatóan.
— Mellettem? — Júlia összefonta a karját. — Úgy érted, amikor otthon ültél, és nem voltál hajlandó rendes munkát keresni? Vagy amikor titokban terveket szőttél az anyáddal?
Leült abba a régi fotelbe, amely valaha a szüleié volt. A megkopott bársony még őrizte az édesanyja illatát. Hányszor álmodozott itt egy boldog családról… Most ezek az álmok kártyavárként omlottak össze a valóság első fuvallatára.
— Tudod, Levente, én tényleg szerettelek — szólalt meg halkan. — Hittem benne, hogy együtt építünk valami igazit.
Levente a kanapé szélére roskadt, arca tanácstalan volt.
— Hát nem ezt akarom én is? A jövőnket építeni? — kérdezte kétségbeesetten.
Júlia lassan megrázta a fejét.
— Nem. Te a kényelmedet akarod bebiztosítani az én örökségemből. Ez nem ugyanaz.
— Igazságtalan vagy — próbálta újra megérinteni, de Júlia elhúzódott. — Az örökséged a közös jövőnk része lehetne.
Júlia felnevetett, de a nevetés üres volt és fájdalmas. Letörölte a szeméből a könnyeket.
— Tudod, mi az igazán nevetséges? — mondta csendesen. — Ahogy azt mondod: „a mi jövőnk”, miközben az én vagyonomra gondolsz. Hol van ebben a „mi”, Levente?
Levente ismét elsápadt, tekintete kifakult.
— Akkor szerinted én csak egy kitartott vagyok? — kérdezte fojtott hangon.
Júlia nem vette le róla a szemét.
— Mikor hoztál utoljára pénzt a házhoz? Mikor próbáltál meg valóban dolgozni? — kérdezte nyíltan. — Amit teszel, az nem más, mint tervezgetés az én dolgaimmal.
Levente felállt, arca eltorzult.
— Kerestem lehetőségeket! — tiltakozott remegő hangon. — Azt hittem, így jobbá tehetem az életünket!
— Nem, Levente — válaszolta Júlia halkan, mintha már nem is róla beszélne. — Te csak azt kerested, miként használhatnád fel azt, ami az enyém. A szoba ekkorra feszült, súlyos csendbe burkolózott, amely előrevetítette az elkerülhetetlen folytatást.