Miklós Gál arckifejezése pontosan azt tükrözte, amit érzett: annak az embernek a dermedt félelmét, aki pontosan tudja, ki áll az ajtó mögött, és legszívesebben bárhová menekülne a találkozás elől. Melinda Kozma épp akkor lépett ki a fürdőből, törölközőt csavart a hajára. Megállt egy pillanatra, végigmérte a férjét, és a szemében átfutott egy keserű, lenéző felismerés. Ő is tudta, ki érkezett.
Miklós nehézkesen vonszolta magát az ajtóig, mintha minden lépés súlyosabb lett volna az előzőnél. Amikor kinyitotta, a küszöbön ott állt Ágnes Szilágyi, pontosan úgy, ahogyan várni lehetett. Nem egyszerűen megérkezett: betöltötte az ajtónyílást. Egyenes tartással, feszes mozdulatokkal, vékony ajkán élénk rúzzsal, amely inkább emlékeztetett hadifestésre, mint elegáns sminkre. A tekintete pengeéles volt, mint egy ragadozóé, és egyetlen pillantást sem vesztegetett a fiára. Ehelyett azonnal pásztázni kezdte a lakást Miklós válla fölött, úgy mérve fel mindent, mint egy váratlan ellenőrzésre érkezett felügyelő.
— Miklóska, szervusz — csilingelte túláradó kedvességgel. — Épp erre jártam, gondoltam, benézek. Hoztam nektek egy kis süteményt.
Egy nejlonzacskót nyújtott át, amelyből hagyma és friss tészta szaga keveredett. A szeme azonban már Melindán akadt meg.
— Lám-lám, te is itthon vagy, kislányom. Jó látni. Már azt hittem, teljesen magára hagytad a férjedet.
— Itt lakom, Ágnes — válaszolta Melinda nyugodtan, miközben a haját törölgette. — Elég nehéz lenne eltűnnöm innen.
Az anyós ügyet sem vetett a hangnemre. Belépett az előszobába, és azonnal kezdetét vette a szemle. Elsőként a cipőtartón időzött a pillantása, és gondolkodás nélkül kiszúrta a kék velúr cipőt.
— Jaj, micsoda darab! — áradozott műlelkesedéssel. — Új szerzemény? Miklóska, igazán elkényezteted a feleségedet. Ezek bizonyára nem voltak olcsók…
— Magamat kényeztetem, Ágnes — vágott közbe Melinda, még mielőtt Miklós megszólalhatott volna. — Megengedhetem magamnak.
Ágnes szája egy pillanatra vékony vonallá szorult, de máris talált új célpontot. Továbbvonult a nappaliba, és ujjával végighúzott az új állólámpa sima felületén, amelyet Melinda nemrég vásárolt.
— Ez meg miféle világítás… nagyon modern. Olasz lehet, ugye? — jegyezte meg. — Az egész lakás olyan, mint egy kiállítás. Szépnek szép, csak épp nem élhető.
Miklós, aki szorosan követte az anyját a süteményes zacskóval, szánalmas látványt nyújtott. Látszott rajta, hogy szeretne közbeszólni, de a szavak rendre elakadtak benne. Egyszerre akarta megvédeni a feleségét, és elkerülni az anyja haragját.
— Anya, kérlek… — próbálkozott halkan. — Ez csak egy lámpa.
— Én nem kezdek semmit, fiam — fordult felé Ágnes, és színpadias gyengédséggel tette a kezét a vállára. — Csak látom, hogy a fiam többet érdemel. Egy férfinak úrnak kell lennie a saját otthonában. Ehhez pedig rendes, férfias dolgok kellenek. És történetesen hoztam is valamit.
Ezzel egy hatalmas táskából előhúzott egy súlyos műanyag kofferet. Egy határozott mozdulattal felpattintotta. Belül, bársonyos mélyedésekben, egy nagy teljesítményű fúrógép és különböző fúrószárak sorakoztak. Az ajándék egyszerre volt kínosan egyértelmű és nyíltan sértő.
— Tessék! — jelentette ki diadalmasan, miközben Miklós kezébe nyomta a dobozt, amely alatt a férfi karja megbicsaklott. — Igazi szerszám egy igazi férfinak. Hogy fel tudj fúrni egy polcot, felakasztani egy képet. Ne pedig mindenféle haszontalanságokra költsétek a pénzt.
Melinda szótlanul figyelte a jelenetet. A férjét nézte, aki ügyetlenül szorongatta ezt a kényszerű jelképet, majd az anyját, aki sugárzott a saját igazától. Ágnes, érezve az előnyét, tovább támadott.
— Férfi vagy, Miklós! — emelte fel a hangját. — Neked kellene alapot teremtened, családot építened! Ő pedig — bökött Melinda felé, már leplezetlen méreggel — csak szórja a pénzt. Azt herdálja el, amit te megkeresel.
Ebben a pillanatban Melinda előrelépett. Nem az anyósára nézett. A fúrógépes kofferen időzött a tekintete, majd Miklós zavart arcán állapodott meg. A hangja halk volt, mégis átvágott a szobán.
— Igaza van, Ágnes. Egy férfinak valóban kellenek szerszámok. Csakhogy vannak férfiak, akik maguk is csupán eszközök mások kezében.
A mondat súlya lassan ülepedett le a levegőben, mint sav, amely csendben marja szét a fémet. Nem volt robbanás, nem volt kiabálás, csak a feszültség fokozódása. Ágnes arca megmerevedett, a mesterkélt mosoly kővé vált rajta. Úgy nézett Melindára, mintha az kimondott volna valami ősi, mindkettőjük által értett átkot. Miklós közöttük állt, a nehéz koffert szorítva, mintha pajzs lenne, amely azonban képtelen megvédeni. A műanyag fogantyú mélyen bevágott izzadt tenyerébe.
— Hogy merészeled ezt megengedni magadnak? — sziszegte végül Ágnes, és közelebb lépett. A vendégszerető álarc végleg lehullott róla. — Ellenem akarod fordítani a fiamat? Azt hiszed, a pénzed feljogosít arra, hogy így beszélj?