— Mik ezek a cipők?
Miklós Gál hangja, amely máskor nyugodt és majdnem suttogó volt, most élesen vágott bele a nappali csendjébe, akár egy kő, amelyet a hideg járólapra ejtenek. Melinda Kozma a fotel mélyén ült, kezében egy már kihűlő teáscsészével. Első pillanatban fel sem fogta, hogy hozzá szólnak. Csak akkor emelte fel a tekintetét a könyvből, amikor a kérdés súlya utolérte. A férjére nézett. Miklós még a kabátját sem vetette le, az előszobában állt, és nem rá figyelt, hanem a cipős polc sarkára. Az arca feszült volt, idegen, mintha egy kemény kifejezést gyakorolt volna hosszasan a tükör előtt.
— Milyen cipők? — kérdezett vissza Melinda őszinte értetlenséggel.
— A kékek. A velúr. Amiket múlt héten vettél — pontosította Miklós, és ebben az aprólékos felsorolásban Melinda azonnal felismerte a tekintetet. Nem a férjéét, hanem Ágnes Szilágyi hideg, mindent számon tartó pillantását. A hosszú munkanap fáradtsága egy szempillantás alatt eltűnt, helyét tiszta, jeges düh vette át. Lassan letette a csészét az asztalkára.
— És mi a baj velük? — a hangja egyenletes maradt, nyoma sem volt védekezésnek.
— Mi a baj velük? — Miklós végre levette a kabátját, beljebb lépett, és megállt előtte. Fölé magasodott, mintha a testtartásával akarná alátámasztani az érveit. — Melinda, mi egy család vagyunk. Közös kasszán élünk. Te pedig veszel magadnak egy cipőt, ami majdnem a fél fizetésemet elviszi, és még csak szóba sem hozod.
A levegő megfeszült, szinte szikrázott. Melinda felnézett rá, de a tekintetében nem volt sem félelem, sem bűntudat. Inkább olyan volt, mint egy kutatóé, aki egy ritka, ám kifejezetten kellemetlen rovart vizsgál. Nem a férjét látta benne, csupán a külső burkot, egy figurát, akit valaki megint meghúzott a zsinórjainál.
— Először is, Miklós, nem kerülnek a fizetésed negyedébe sem. Ne túlozz, attól nem lesz igazad. Másodszor pedig a saját pénzemből vettem meg őket. Abból, amit én keresek, miközben te az anyádnak magyarázod, hogy mi állítólag felelőtlenül élünk.
Miklós arca összerándult, mintha hirtelen fájdalom hasított volna belé. Az anyja említése érzékeny pont volt, de Melinda pontosan oda célzott. Tudta, honnan fúj ez a szél, amely naftalinszagú aggodalommal és mérgező „törődéssel” van tele.
— Anyámnak ehhez semmi köze — vágta rá, meglehetősen erőtlenül. — Én magam látom, mi történik. Cipő, új ruha, valami szalon… A pénz csak folyik el. Gondolni kellene a jövőre, a nagyobb dolgokra, nem csak a pillanatnyi szeszélyekre.
— A mi jövőnkre? — Melinda elmosolyodott, de a mosoly éles volt, akár egy penge. — Arra a jövőre, ahol minden fillért félreteszek, hogy végre legyen egy autó, amivel te az anyádat hordod a telkére? Vagy arra, ahol mindent megvonsz tőlem, csak hogy Ágnes Szilágyi végre ne nevezzen pazarlónak és erkölcstelennek? Mondd csak, kinek a jövőjéért aggódsz ennyire… vagy inkább ki aggódik helyetted?
Kegyetlen volt, de igazságos. Miklós egy lépést hátrált, a magabiztossága megingott. Nem erre számított. Magyarázkodást várt, ígéreteket, talán megbánást. Ehelyett pontos, kimért csapást kapott oda, ahol a legsebezhetőbb volt: a fiús függőségére.
— Ő csak értünk aggódik… — motyogta, és ez a mondat volt az utolsó csepp.
Melinda lassan felállt a fotelből. Most egy magasságban álltak, és a nő hideg indulata szinte kézzelfogható súllyal nehezedett Miklósra. Melinda egyenesen a szemébe nézett, ő pedig ösztönösen elkapta a tekintetét.
— Nem fogok elszámolni az anyádnak a fizetésemmel! Fejezd be, hogy neki panaszkodsz, hogy én állítólag szóróm a pénzt! Döntsd el, kinek az oldalán állsz! Elég volt. Mától külön kezeljük a pénzügyeinket!
Nem kiabált. Jéghidegen, tagoltan mondta ki, mintha minden szó egy-egy szöget vert volna be a közös életük eddig megszokott rendjének koporsójába. Miklós döbbenten bámulta, nyitott szájjal, akár egy gyerek, akitől elvették a kedvenc játékát. Nem értette, mi történt valójában. Azt hitte, csak a gondoskodó férj szerepét játssza, amit az anyjától tanult. És közben, észrevétlenül, megnyomta a családjuk önmegsemmisítő gombját.
Miklós ott maradt a nappali közepén, mereven nézve azt a helyet, ahol az imént még a felesége állt. Bármit el tudott volna képzelni: kiabálást, fenyegetéseket, újabb vitát. De ezt nem. Ezt a hűvös, üzletszerű hangot és ezt a döntést, amely úgy csapódott az arcába, mint egy száraz jelentés. A „külön költségvetés” szavai ott lebegtek a levegőben, nem fenyegetésként, hanem lezárt tényként, mint egy friss újság címsora, és Miklós pislogott, kétségbeesetten próbálva felfogni, mi is történt valójában.