Enikő Kertész egyre gyakrabban vette észre magán, hogy hosszú idő után először nem marcangolja a magány. György Kozmának mesélt az apjáról: arról, milyen rendíthetetlen volt egész életében, és arról is, mennyire retteg attól a pillanattól, amikor majd gyengének kell látnia. György sosem osztott ki tanácsokat, nem okoskodott. Rövid, letisztult mondatai voltak: „Az emlékeid olyanok, mint egy erőd. Bármikor visszahúzódhatsz oda. A jelenben pedig… csak fogd meg a kezét. Sokszor ennyi bőven elég.”
Nem volt köztük kacérkodás, sem sóhajokkal teli célzás. Mégis, a beszélgetéseik szokatlanul mélyek és bizalmasak voltak. Enikő azon kapta magát, hogy egész nap az estét várja, azt a percet, amikor leülhet a laptop elé, és a csevegőablakban felvillan a várva várt üzenet: „Öreg_Cédrus gépel…”. György lassan a csendes menedékévé vált, lelki kikötővé, ahová jó volt megérkezni.
Egy délután Vivien Lengyel benyitott a szobába, és meglátta, hogy az anyja mosolyogva bámulja a képernyőt.
– Kivel beszélgetsz ilyen vidáman? – kérdezte gyanakvó éllel a hangjában.
– Egy baráttal – felelte Enikő őszintén.
– Milyen baráttal?
– Másik városban él. Az interneten ismerkedtünk meg.
Vivien legyintett. – Persze, egy virtuális herceg. A képeken mind azok.
Enikő nem vitatkozott. Ő maga is tisztában volt vele, mennyire nevetségesnek tűnhet mindez kívülről, mint valami ósdi levélregény. Mégis olyasmit kapott ettől a kapcsolattól, amit Kristóf Fodor mellett még a legboldogabb években sem: feltétel nélküli elfogadást. György látta a bizonytalanságát, a fájdalmát, az újrakezdéssel tett botladozó kísérleteit – és nem ítélkezett, hanem megtartotta.
Egy éjszaka, miközben az ablakon túl halványan pislákoltak az utcai lámpák, egy gondolat dermesztő tisztasággal szólalt meg benne: „Mi van, ha ő a sorsom?”
Őrült elképzelés volt, mégis ijesztően logikus. Találkozni szinte lehetetlennek tűnt: kétszáz kilométer választotta el őket, Enikő tanulmányai, György vidéki gazdasága, Vivien iránti felelőssége. A távolság áthághatatlan fal volt. És ebben a lehetetlenségben volt valami fájdalmasan szép igazság. Rátalált valakire, akivel könnyű volt beszélni, akivel biztonságot érzett – és aki olyan messze volt, hogy szinte délibábként létezett, esti meseként, amely mellett el lehetett aludni azzal a tudattal: nincs egyedül ebben a hideg világban.
Az a gondolat, hogy György az ő végzete, mélyen gyökeret vert benne, és lassan az egyetlen biztos ponttá vált az ingatag mindennapokban. A levelezés folytatódott, ám Enikő üzeneteiben megjelent egy finom, alig észrevehető szomorúság.
„Bárcsak csak beülhetnék az autóba és elindulhatnék valamerre – írta egy esős estén. – Néha annyira szeretném élőben látni azokat a cédrusokat.”
Válaszra várt, valami olyasmire, hogy „gyere el”. De György másként felelt.
„A cédrusok megvárnak – írta kitérően. – Itt viszont minden gúzsba köt: az állatok, a munkák, a ház körüli végtelen teendők. Nem könnyű elszabadulni.”
Enikőt apró sértettség szúrta meg. Talán nem is akar találkozni? A kétségeit megosztotta az egyetlen barátnőjével, aki nem nevetett a „virtuális románcon”.
– Ugyan már! – csapott a levegőbe a telefon másik végén. – Férfi vagy mi? Ha ő nem mozdul, akkor mozdulj te. Menj el meglepetésként! Mit veszíthetsz? Vagy egész életedben egy fotóval akarsz csevegni?
A „mit veszíthetsz” ott visszhangzott Enikő fejében. Valóban: mit? A maradék büszkeségét? Kristóf árulása után abból sem maradt sok. A félelmet? A legrosszabbon már túl volt. A döntés hirtelen született meg, és szilárd tervvé állt össze.
Az édesanyjának azt mondta, állásinterjúra utazik egy másik városba. Viviennek azt, hogy hétvégére egy barátnőhöz megy. Megvette a buszjegyet, és a kétszáz kilométeres út ködösen suhant el mellette. A falu csenddel, megroggyant kerítésekkel és füstszaggal fogadta.
Elővette a telefonját György házának fotójával, és odalépett egy padon ülő idős asszonyhoz.
– György Péter bácsi háza? – kérdezte bizonytalanul.
Az asszony előbb a képre, majd Enikőre nézett. – Maga kicsoda neki?
– Egy barát… a városból – préselte ki magából.
– Arra – intett az asszony az erdő felé. – Az utolsó ház.
A tekintetében valami sajnálatféle villant.
A ház pontosan olyan volt, mint a képen: öreg, masszív, előtte két hatalmas cédrus, mintha őrséget állnának. Enikő szíve hevesen vert. Megigazította a ruháját, mély levegőt vett, és kopogott.
Az ajtó csak kis késéssel nyílt ki. Halk nyikorgás, majd lassan feltárult a rés. És ott volt György. Kerekesszékben ült. Úgy nézett ki, ahogyan a hangja alapján elképzelte: okos, jóságos szemekkel, halántékán ősz hajszálakkal. A lábát takaró borította. A tekintetében nem volt meglepetés, csak csendes, végtelen szomorúság és… megértés.
– Enikő – szólalt meg halkan. – A képedről azonnal felismertelek.
A küszöbön állt, mozdulni sem tudott. Az elméje tiltakozott a látvány ellen. Az ő „mentőöve”, a „csendes kikötője”, a „sorsa” kerekesszékhez kötve élt.
– Gyere be – mondta György, hátrébb gurulva, hogy utat engedjen neki.
Amikor Enikő belépett, ő lassan beszélni kezdett, mintha minden szónak súlya volna, és ezzel akaratlanul is megnyitotta azt a történetet, amelyről addig hallgatott.