Amikor befejeztem a mondandómat, Melinda Mezei lassan felnézett a jegyzeteiből, és figyelmes, szinte átható tekintettel mért végig.
– Rendelkezik olyan írásos bizonyítékokkal, amelyek igazolják, hogy anyagilag részt vett a ház megvásárlásában? – kérdezte higgadtan.
Az ujjaim remegtek, amikor az asztalra tettem a vaskos dossziét, amelyet egyetlen, álmatlan éjszaka alatt állítottam össze. Bankszámlakivonatok sorakoztak benne, hivatalos értékbecslések, valamint a nagymamám ékszereinek eladásáról szóló szerződések – azoké az antik fülbevalók és a finom nyakláncé, amelyeket eredetileg az esküvőmre szánt. Ott voltak továbbá a fizetési igazolásaim és a kórházi túlórákról kiállított papírok is.
– Itt van minden – szólaltam meg, meglepően határozott hangon. – Fillérre pontosan. Minden forint, amit ebbe a házba fektettem.
Az ügyvédnő alaposan átnézte az iratokat, időnként elismerően hümmögött, majd néhány megjegyzést írt a lap szélére. – Házassági szerződésük gondolom nem volt – jegyezte meg.
– Nem – mosolyodtam el keserűen. – Akkoriban eszünkbe sem jutott. Azt hittük, nincs rá szükség. Szerettük egymást… és bíztunk egymásban.
Melinda Mezei levette a szemüvegét, és egyenesen rám nézett, mintha a szavaim mögé akarna látni. – Judit, jogi szempontból komoly esélyünk van arra, hogy ezt az ügyletet megtámadjuk. De tisztában kell lennie vele, hogy ez nyílt konfliktust jelent majd a férjével és az ő családjával. Készen áll erre?
Ökölbe szorítottam a kezem. – Készen állok megvédeni azt, ami jogosan az enyém.
Amikor hazatértem, ismét egy „családi megbeszélés” közepébe csöppentem. Henrietta Deák már úgy osztogatta az utasításokat, mintha hivatalosan is ő lenne a ház úrnője.
– Ide új függöny kellene, ezek teljesen kifakultak… azt a falat pedig át kellene festeni – magyarázta lelkesen.
– Felesleges tervezgetni – tettem le határozott mozdulattal a dokumentumokat az asztalra. – Holnap elindul az eljárás az adásvétel megtámadására.
A szoba elnémult. Balázs Lukács elsápadt.
– Mit tettél? – kérdezte döbbenten.
– Azt, amit már régen meg kellett volna tennem – kihúztam magam. – Keresetet nyújtok be az ügylet érvénytelenítésére. Minden bizonyítékom megvan arról, hogy anyagilag részt vettem a ház megvásárlásában.
– Teljesen elvesztetted az eszed! – ugrott fel Henrietta Deák. – A saját férjedet perled be!
– És becsapni a saját feleséget az rendben van? – emeltem fel először a hangomat vele szemben. – Húsz éven át ennek a családnak éltem. Gyerekeket szültem, otthont teremtettem, támogattam a férjemet. És mi lett a vége? Egyszerűen kihagytak minden hivatalos papírból!
– Judit – lépett felém Balázs –, beszéljük meg nyugodtan…
– Nem, Balázs – hátrébb léptem. – Előbb a hátam mögött döntesz, most pedig beszélgetni szeretnél? Tudod, mi a legfájdalmasabb? Nem az, hogy elveszíthetem a házat. Hanem az, hogy elárultad a bizalmamat. A szüleid oldalára álltál anélkül, hogy rám vagy a gyerekeinkre gondoltál volna.
– Hogy jönnek ide a gyerekek? – szólt közbe az apósom. – Hiszen mindent az ő érdekükben teszünk!
– Az ő érdekükben? – nevettem fel keserűen. – És milyen példát mutatnak nekik? Hogy a hozzánk legközelebb állókat el lehet árulni? Hogy a hagyomány fontosabb az őszinteségnél?
Láttam, ahogy Balázs arca megremeg. Először ezekben a napokban valami felismerésféle csillant meg a szemében.
– Anya, apa – fordult lassan a szülei felé –, Juditnak igaza van. Hibát követtem el.
– Micsoda képtelenség! – csapta össze a kezét Henrietta Deák. – Miféle hibáról beszélsz? Mindent jól csináltál!
– Nem – mondta most már határozottabban. – Elárultam azt az embert, aki mindig mellettem állt. Aki soha nem árult el engem.
Miután a szülei elmentek, nyomasztó csend telepedett a házra. Balázs némán ült a szobában, lehajtott fejjel, és a falakat bámulta, mintha először látná igazán, mi maradt körülöttünk.