– És mi lesz akkor, ha az anyád egyszer csak úgy dönt, hogy ideje továbbállnunk ebből a házból?
Ebben a pillanatban megszólalt a csengő. Mindketten összerezzentünk az éles hangra. Balázs Lukács az előszoba felé pillantott, az arca megfeszült.
– A szüleim azok – mondta halkan. – Akkor hívtam őket, amikor láttam, hogy rábukkantál az iratokra.
– Csodálatos – csaptam össze a kezem gúnyosan. – Tényleg lenyűgöző. Szóval velük azonnal egyeztetsz, velem viszont egyetlen szót sem váltottál?
A csengő újra megszólalt, most már türelmetlenebbül. Balázs ajtót nyitott. A folyosóról beszűrődött Henrietta Deák zaklatott hangja, majd a padló halk nyikorgása, ahogy az apja is belépett.
– Juditkám! – Henrietta Deák szinte berobbant a nappaliba, ahogy mindig, amikor úgy érezte, neki van igaza. – Mit művelsz megint? Mi ez a felfordulás?
Lassan felé fordultam. Évek óta nyeltem le a sértéseit, mosolyogtam a célzásaira, tűrtem az állandó kioktatást. Most azonban elfogyott bennem valami.
– Henrietta – szólaltam meg meglepően nyugodt, kemény hangon –, ön szerint rendben van, hogy a fia titokban átíratta annak a háznak a tulajdonjogát, amit együtt vettünk?
– Ugyan már, mi ebben a különös? – huppant le egy fotelbe, miközben eligazgatta a szoknyáját. – Ez családi jog. Nálunk mindig így volt: minden az idősebb generáció nevén fut. Hagyomány.
– Hagyomány? – keserű nevetés szorult fel bennem. – És az én részem? Az én ápolónői fizetésem, az éjszakai műszakjaim, a nagymamám ékszerei? Az mind nem számít?
Az apósom eddig hallgatott, most megköszörülte a torkát.
– Judit, túl hevesen reagálsz. Nem idegenek vagyunk egymásnak…
– Pontosan! – vágott közbe Henrietta Deák. – Egy család vagyunk. Össze kell tartanunk. Te meg hisztériát csapsz egy aláírás miatt!
– Egy aláírás miatt? – Balázsra néztem, aki a falnak dőlve kerülte a tekintetemet. – Hallod, mit mond az anyád? Húsz év közös élet csak „egy aláírás”?
Nem válaszolt. És abban a némaságban értettem meg mindent. Nem egy megcsalás, nem egy másik nő rombolta le a bizalmat, hanem egyetlen tollvonás, amelyet a hátam mögött tettek meg, és amely áthúzott mindent, amit közösnek hittem.
Másnap reggel nyirkos, hideg idő fogadott. A belváros egyik régi polgári épülete előtt álltam meg az autóval, itt működött a jogi tanácsadó iroda. Pontban kilencet mutatott az óra. Az éjszakát a vendégszobában virrasztottam át, régi fotókat, számlákat, papírokat rendezgetve. Karikák ültek a szemem alatt, de belül furcsa, csengő elszántság feszült bennem.
Húsz év Balázzsal úgy peregtek le előttem, mint egy megfakult filmkockák: az esküvő, a gyerekek születése, az első közös lépések ebben a házban. Mindig együtt döntöttünk – legalábbis én így hittem.
– Foglaljon helyet, Judit Király – Melinda Mezei, az ősz hajú, éles tekintetű ügyvédnő az asztallal szembeni székre mutatott. Megjelenéséből magabiztosság és tapasztalat áradt. – Kérem, mesélje el részletesen, mi történt.
Beszéltem, ő pedig közben jegyzetelt, időnként megigazítva vékony keretes szemüvegét. Amikor befejeztem, felnézett rám, tekintete kutató volt, mintha már a következő, döntő kérdés formálódna benne.