Ahogy közelebb értem, egyre több részlet rajzolódott ki.
Viseltes dzseki simult rá, mintha azzal próbálná kivédeni a hideget. A sportcipőjét azonnal felismertem. Az ismerős arcél…
– Dávid? – suttogtam hitetlenkedve. – Te vagy az?
A szeme rögtön felpattant, egyszerre volt bennük rémület és zavar. Egy pillanatra úgy festett, mint egy vadon élő állat, amit elvakít a reflektor fénye, és amelyik bármelyik másodpercben menekülésre kész.
– Mária Somogyi, kérem… – hebegte, miközben sietve felült, majd feltápászkodott. – Kérem, ne mondja el senkinek. Kérem.
Olyan érzés volt, mintha gyomorszájon vágtak volna. Az egyik legokosabb, legtehetségesebb tanítványom egy parkolóház betonpadlóján alszik, dermesztő hidegben. Valami annyira torz, annyira kibírhatatlanul igazságtalan volt ebben, hogy egy pillanatig levegőt sem kaptam.
– Drágám, mit csinálsz te itt? – kérdeztem, a hangomban aggodalommal. – Miért alszol egy parkológarázsban?
Lesütötte a szemét, a kezeit ökölbe szorította, mintha a földet bámulva próbálná összeszedni magát.
Pár másodpercig néma maradt, és amikor végül megszólalt, a hangja feltűnően fáradt volt.
– Ott szinte észre sem veszik, ha eltűnök – mondta halkan. – Az apám meg a mostohaanyám… mindig buliznak, idegeneket hoznak fel. Mindenütt részegen ordibáló emberek, és néha konkrétan nem is tudok eljutni a szobámig az egész felfordulás miatt.
A hangja megremegett, és láttam rajta, mennyire küzd azzal a szégyennel, hogy olyasmiről kell beszélnie, amit egyetlen gyereknek sem lenne szabad soha kimondania.
Éreztem, hogy könny gyűlik a szemembe, miközben a kirakós darabjai hirtelen a helyükre kerültek. A késve beadott házi feladatok, a kimerültsége, az, ahogy kihunyni látszott benne az a régi szikra… minden értelmet nyert.
– Egyszerűen ma este már nem bírtam ott maradni – folytatta. – Megint buli volt, valami fickó ordított, dobálta a cuccokat. Fogtam a hátizsákomat, és eljöttem. Három éjszaka itt alszom.
Három éjszaka. Ez a gyerek három éjszakát töltött a betonon, miközben én a meleg ágyamban aludtam, mit sem tudva az egészről.
– Gyere – mondtam, és kinyújtottam felé a kezem, hogy felsegítsem. – Hazajössz velem.
– Mária Somogyi, nem lehet… – tiltakozott reflexből.
– Dehogynem – vágtam rá határozottan. – És jössz is. Amíg én vagyok a tanárod, egyetlen tanítványom sem fog parkolóházban éjszakázni.
Aznap este levest és melegszendvicset készítettem neki, egyszerű pirítóst olvadt sajttal. A legegyszerűbb vacsora, amit ismertem, de ahogy nekiesett, úgy tűnt, mintha valami királyi lakomát tálaltam volna fel.
Adtam neki tiszta ruhát, vastag takarókat. Félórás, forró zuhanyt vett, és amikor kilépett a fürdőszobából, újra kezdett hasonlítani arra a Dávidra, akit ismertem. Vizesen tapadt a haja a homlokára, a bőre kipirult a melegtől, és hetek óta először volt valami halvány nyugalom a tartásában.
Elaludt a kanapémon, én pedig a karosszékemben ültem, és figyeltem a nyugodt lélegzetét, pontosan tudva, hogy ezzel az éjszakával minden megváltozott.
Másnap reggel Dávid mindent elkövetett, hogy meggyőzzön: ez csak átmeneti helyzet, majd megoldja egyedül is. De én addigra már döntöttem. Egy gyereknek sem szabad olyan választás elé kerülnie, hogy vagy betonon alszik, vagy egy veszélyes otthonban marad.
A gyámság jogi rendezése korántsem volt egyszerű. Tárgyalások sora, gyámügyi előadók, papírhegyek.
Dávid apja, Balogh úr, minden lépésnél az utamat állta. Nem azért, mert különösebben ragaszkodott volna a fiához, vagy vissza akarta volna kapni; egyszerűen a sértett hiúsága nem bírta elviselni, hogy egy tanárnő „elveszi” tőle a gyerekét.
Az első bírósági meghallgatás kifejezetten megterhelő volt. Balogh úr már tíz órakor erősen whisky-szagúan jelent meg, mellette a felesége, csillogó, kihívó ruhában, ami cseppet sem illett a tárgyalóteremhez.
Ea continua să-și verifice telefonul și își dădea…