Piros, vineg fülébe húzott kapucni, de a profiljában volt valami ismerős.
Aztán megpillantottam az arcát.
Dávid volt az.
A lábaim mintha gyökeret eresztettek volna a betonba. Egy pillanatig csak álltam ott, próbáltam felfogni, amit látok. Az osztályom legjobb diákja, a fiú, akit mindig a tudományos versenyek dobogóján képzeltem el, most összekuporodva fekszik egy jeges parkolóház padlóján, mintha nem lenne hová mennie.
– Dávid? – a hangom rekedten tört elő. – Dávid, te vagy az?
Megmozdult. Lassan felemelte a fejét, a tekintetünk találkozott, és a szemében felvillant a felismerés, amit azonnal szégyen követett.
– Tanárnő… Somogyi tanárnő? – a hangja rekedt volt, fáradt. Mintha órák óta nem szólalt volna meg.
– Mit keres itt? – kérdezte aztán, mintha én lennék a furcsa ebben a helyzetben.
– Ezt én is kérdezhetném – válaszoltam, miközben közelebb léptem hozzá. – Mit csinálsz itt, Dávid? Miért… miért alszol a parkolóban?
Összeszorította az ajkát, és elfordította a fejét.
– Csak… pihenek egy kicsit – motyogta. – Mindjárt megyek. Jól vagyok.
Az a két szó már annyira ismerősen csengett, hogy szinte fizikai fájdalmat okozott.
– Nem vagy jól – mondtam halkan, de határozottan. – Egy gyerek, aki jól van, nem egy jeges betonon kuporog a hétvége közepén. Hol vannak a szüleid? Mi folyik itt?
Nem felelt azonnal. A keze ökölbe szorult a kifakult hátizsákján. Végül sóhajtott.
– Nem akarok a terhére lenni, tanárnő – mondta halkan. – Menjen haza. Hideg van. Meg… beteg is, hallom.
Csak akkor vettem észre, milyen durván kapkodom a levegőt a megfázásomtól és az izgalomtól. De a saját nyomorult köhögésem eltörpült amellett, amit láttam.
– Fel tudsz állni? – kérdeztem, a kezemet nyújtva felé.
Hezitált, aztán bizonytalanul megfogta. Amikor talpra állt, meginogott, én pedig ösztönösen a karjába kapaszkodtam, hogy megtartsam. Sokkal könnyebb volt, mint amire emlékeztem. Túl könnyű.
– Mióta vagy itt? – kérdeztem. – És ne mondd, hogy csak most jöttél.
A szeme sarkában apró ráncok jelentek meg, ahogy elfordította a tekintetét.
– Néhány napja – vallotta be végül. – Néha a gyorsétteremben a mosdóban mosakszom. Nem olyan vészes.
Majdnem elsírtam magam.
– Néhány napja? – visszhangozta bennem a mondat, de hangosan már csak annyit mondtam: – Gyere. Befagy a lábad a tornacipőben.
– Hová megyünk? – kérdezte gyanakodva.
– Haza – vágtam rá. – Az én otthonomba. Beszélünk, eszel valamit, lezuhanyzol, és alszol egy ágyban, nem a földön.
Láttam, hogyan feszül meg a válla.
– Nem mehetek magához – rázta meg a fejét. – Ez… furcsa. Meg… gond van velem, tanárnő. Nem kéne belekeverednie.
– Már belekeveredtem – feleltem. – A diákod vagy, Dávid. A felelősségem vagy. Nem hagyhatlak itt.
Még mindig tiltakozni próbált, de a szemeiben olyan mély fáradtság ült, hogy végül némán bólintott. Lassan elindultunk az autóm felé, a lépteink zaja visszhangzott az üres parkolóházban, miközben bennem egyetlen gondolat zakatolt: hogyan engedhettük idáig fajulni?