– Nem akarsz gyereket? A karriered fontosabb, mint a család? Akkor én továbbállok egy olyan nőhöz, aki felfogja, hogy egy rendes asszony kötelessége, hogy gyermeket hozzon a világra! – tört ki Mátéból a kiabálás, miután Luca megint elutasította, hogy belevágjanak a családbővítésbe.
– Te meg nyugodtan továbbra is ücsörögj napi tíz órákat a munkahelyeden. Aztán majd sírni fogsz, bánni a saját ostobaságodat, de akkor már késő lesz bármit helyrehozni. Beadom a válókeresetet.
Luca minden erejét összeszedve igyekezett nem elsírni magát. Szörnyen fájt, hogy ilyesmit épp a férje vág a fejéhez. Neki most azonnal gyerek kell! De mégis hová vigyék azt a gyereket?
Abba az albérletbe, ahol élnek? Ott a szomszédok minden este lerészegednek, ordibálnak, olyan lárma van, hogy néha egy felnőtt sem tud aludni, nemhogy egy kisbaba.
A fiatal nő soha nem mondott le arról, hogy egyszer anya legyen. Dehogy! Őszintén vágyott egy kisbabára, csak éppen – a férjével ellentétben – tisztán látta, hogy most, ebben a helyzetben egyszerűen nincsenek meg a körülményeik ahhoz, hogy gyereket vállaljanak.
Luca rengetegszer felhozta a lakáshitelt: javasolta, hogy kérjenek kölcsön pénzt a szüleitől a kezdő részletre (természetesen azzal, hogy mindent visszafizetnek), de Mátétól mindig kerek-perec nemet kapott. Ugyan már, micsoda ötlet! Nem elég férfi ő? Majd ő maga teremt otthont a családjának, nem fog senkitől kunyerálni.
És mi lett a nagy önérzeteskedés vége? Anélkül hogy egyetlen szót is váltott volna erről a feleségével, Máté fogta a félretett, nászajándékból maradt pénzüket, és vett belőle egy házat a város szélén. Egy roskadozó, ócska viskót.
Luca szóhoz sem jutott. Ott állt, és némán nézte azt a házat, amit a férje „a leendő otthonuknak” nevezett, és amit állítólag csodálatos kis fészekké fog varázsolni.
– Kicseréljük az ablakokat műanyagra, felszedjük a padlót, a verandát leszigeteljük – sorolta lelkesen a férfi, önelégült mosollyal az arcán. – A kályhát ugyan újra kell rakni, meg a csöveket is ki kell cserélni… De ezek csak apróságok! A falak állnak, tető is van a fejünk felett!
– Mondd meg őszintén, teljesen elvesztetted az eszed? – kérdezte halkan, de átható hangsúllyal Luca, miközben egyenesen a férje szemébe nézett. Máté úgy tett, mintha nem értené, mi a probléma, vagy talán tényleg nem fogta fel, mennyire jogos a felháborodás. – Egy olyan romhalmazt vettél, amit már régen le kellett volna dózerolni.