Eszter Tóth csak akkor döbbent rá, hogy az ajándék otthon maradt, amikor már felhajtott az autópályára. Először legyintett: majd máskor elviszi, most már nem fordul vissza, amúgy is rossz ómen. De amikor elhaladt a visszafordító lehajtó mellett, mégis káromkodott egyet, kivette az irányjelzőt, és hazafelé kanyarodott.
Kit akarok én átejteni? – morogta dühösen magában. – Katával évente egyszer látjuk egymást, mert megfogadtuk, és pont most van a nagy, kerek születésnapja! Eszter tajtékzott magára: hogy lehet pont a lényeget otthon felejteni – az ajándékot annak a barátnőnek, aki ma tölti be az ötvenet? Ráadásul nem is akármilyen meglepetés volt: drága, gondosan választott darab. Már előre látta maga előtt Kata Pusztai elkerekedő szemét, ahogy majd kibontja, amit a „legjobb barátnője” hozott. Úgy megérkezni, hogy nincs nála semmi? Szóba sem jöhetett.
Felcsavarta a kedvenc zenéjét, és bánatosan végignézett a kocsisoron, amelyben már egyszer végigállta a dugót, és amelybe most újra be kell majd állnia. Mindegy, megérdemlem, idióta vagyok, sziszegte magának. Amikor végre hazaért, tett egy tiszteletkört a zsúfolásig megtelt parkolóban, szidta egy sort azt az autót, amelyik két helyet is elfoglalt, aztán végül félrehúzódott, és az út szélén állt meg.
Eredetileg azt tervezte, hogy felcsenget a kaputelefonon, és megkéri a férjét, hozza le a lifthez az ajándékot. De aztán elszégyellte magát: visszahúzta a kezét, és inkább előkereste a saját kulcsát. Gábor Oláh – ha jól emlékezett – reggelre kicsit belázasodott, annyira, hogy még Kata jubileumára sem akart eljönni. Eszter maradt volna vele, de Gábor esküdözött, hogy alszik egy nagyot, és holnapra kutya baja.
Hagyjuk csak aludni, gondolta. Én felkapom az ajándékot, és már rohanok is tovább.
Ahogy kinyílt a lift ajtaja, Eszter a meglepetéstől majdnem elejtette a kulcscsomót. Vele szemben állt a férje. Láthatóan indulófélben volt: frissen borotvált, kivasalt ingben, illatosan, csinosan összerakva. Mikor meglátta Esztert, megtántorodott egy pillanatra, és teljesen összeesett a tartása.
– Na, ott fogsz gyökeret ereszteni? – szúrta oda Eszter, mire Gábor lehajtott fejjel kilépett a liftből.
– Azt hittem, te már úton vagy… Katahoz – nyögte ki akadozva.
– Én igen, el is indultam. De emlékeztess már, te miért is nem tudtál velem jönni? – kérdezte metsző hangon.
– Miért… is? – húzta az időt Gábor, kétségbeesetten remélve, hogy valaki belép a lépcsőházba, és megmenti. Mintha meghallották volna az imáját, felcsipogott a kaputelefon, és besétált a szomszéd a kutyájával.
– Csak egy kicsit ugranék ki, várnak a fiúk – vetette közbe Gábor, kerülve a felesége tekintetét.
– Nem, drágám, előbb beszélgetni fogunk – vágta rá Eszter, biccentett a szomszédnak, majd két kézzel visszanyomta a kiöltözött férjét a liftbe.
A lakásban teljes rumli fogadta őket, látszott, hogy Gábor kapkodva készült valahová – egy randira, nyilvánvalóan.
– Nos? Hallgatlak, Gábor Oláh, mondd el szépen, miért is nem tartottál velem? – kérdezte kimérten.
– Cicus… – kezdte bizonytalanul.
– Ne hívj így. A kérdésre válaszolj.
– Utálom… utálom azt a társaságot! – hirtelen elpattant benne valami. – Teljes szívemből gyűlölöm őket! Igen! Most már tudod.