Júlia Kovács ott állt a saját lakása ajtaja előtt, és rémülten forgatta a kulcsot a zárban. A kulcs nem fordult el. Megpróbálta még egyszer, ezúttal lassabban, erőltetve magára a nyugalmat. Semmi. A szája reszketni kezdett, a tenyere izzadt. A kulcsok nem jók. Az ajtó zárva maradt.
Ákos Pállal hét éve laktak itt. Minden ismerős volt ebben a lakásban: a szürke bejárati ajtó, a keret lepattogzott sarkai, a karcolás, amit az első kutyájuk ejtett rajta, az a kutya, aki végül sosem tudott beilleszkedni az életükbe. Itt töltötte az estéit, itt vasalta a férje ingeinek sorát, itt aludt el közös hálószobájukban. Most viszont nem engedték be.
Elővette a telefonját, és felhívta Ákos Pált. Kicsengett, de senki nem vette fel. Újrahívta. Aztán megint. Ugyanaz az eredmény. A vonal lekapcsolt.
– Történt valami? – szólalt meg egy hang mögötte.
Júlia összerezzent, és hirtelen megfordult. A szemközti lakásból ismert szomszédja, Mária Németh állt ott. Régről ismerte az idős, magányosan élő asszonyt, aki elől semmi nem maradt titokban, és aki mindig mindenről a legelsők között értesült a lépcsőházban.
– Én… nem tudok bejutni a lakásba – préselte ki magából Júlia, miközben érezte, hogy gombóc szorítja a torkát.
Mária Németh részvéttel nézett rá, majd nagyot sóhajtott.
– Kislányom, hát új a zár az ajtón.
– Új?! – Júliának hirtelen kiszáradt a szája.
– Olyan bő egy hete kicserélték.
– Ki? – szinte rátört a szó.
– Hát ugyan ki más… az anyósod. Egy férfival jött, valami szerelő lehetett, mindent ő csinált…
Júlia megdermedt. Az anyósa?!
– Hol van Ákos Pál? – kérdezte élesen.
A szomszédasszony tanácstalanul széttárta a karját.
– Nem tudom, lányom. Régóta nem láttam.
Ez valami félreértés. Ilyen egyszerűen nem történhet meg.
Júlia ólomsúlyú lábakkal lebotorkált a lépcsőn, és bekopogott az anyósa ajtaján. Az idő, amíg várt, végtelennek tűnt. Végül nehéz léptek hallatszottak, az ajtó kinyílt. A küszöbön Zsuzsanna Fekete állt – magas, csontos asszony, rövidre vágott hajjal. Júliát végigmérte tetőtől talpig, mellkasa előtt összefonta a karját, és elmosolyodott – fagyosan, fölényes árnyalattal.
– Te minek jöttél vissza? – kérdezte mindenféle köszönés nélkül.
– Hol van Ákos Pál? És miért van új zár a lakásunk ajtaján? – Júlia érezte, hogy megbicsaklik a hangja.
Zsuzsanna Fekete gúnyosan felhorkant.
– Ha két hónapra eltűnsz, akkor valószínűleg már nem olyan fontos neked ez az otthon.
– M–mi…? – szinte elakadt a szava.
– Eltűntél. Köddé váltál. Akkor nyilván nem kellett neked se a férjed, se a lakás. Most már másé ott a háziasszonyi szerep.
Júlia megmerevedett, a vér dobolni kezdett a fülében.
– Hogy érted azt, hogy „másik háziasszony”? – meredt az anyósára, képtelen volt elhinni, amit hall.
Zsuzsanna közönyösen vont vállat, mintha a világ legjelentéktelenebb ügyéről beszélne.
– Semmi bonyolult nincs ebben, drágám. Elutaztál, aztán nyoma veszett. Ákos Pál arra jutott, hogy faképnél hagytad. Neki nem kell olyan feleség, aki ki tudja, merre kódorog.
– Nem kódorogtam! – Júliában hirtelen forrni kezdett valami. – Az anyukámat ápoltam, eltörte a lábát! És Ákos Pál erről tudott!