Ő egészen a liftig kikísért, és közben megállás nélkül áradozott a Fodor családról. Tudtam, hogy abban a pillanatban, ahogy becsukódik mögöttem az ajtó, már nyúl is a telefonért.
Visszaérve a szállodába láttam, hogy Panna Szalai még mindig alszik. Halkan lehuppantam a fotelba a laptopommal, és megnyitottam a levelezésem. Rebeka Szűcs ügyvéd már válaszolt is: másnapra egyeztetett találkozót. Ekkor felugrott egy értesítés új üzenetről. Az e-mail egy névtelen, titkosított címről érkezett, tárgy nélkül, aláírás nélkül. Csak néhány sor állt benne:
„Hazudnak. Nem Márk Fodor tartozásairól van szó. Az csak álca. Szilvia minden vagyonukat felszámolja. 72 órán belül Kecskemétre készülnek áttelepülni. Panna Szalai volt az ára annak, hogy tisztára mossák Márk nevét, és Szilvia átírta rá az ő örökségrészét. Nézzék meg a páncélszekrényt a pincében lévő dolgozószobában. A.”
Újra meg újra elolvastam. A betűk szavakká, a szavak pedig egy fagyosan kegyetlen tablókép részleteivé álltak össze. A hideg, amely addig csak súlyos kőként ült a gyomromban, most szétáradt ereimben, jéggé dermesztve a véremet. Ez nem egyszerű kegyetlenség volt. Ez egy előre kiszámított, hideg terv. Pszichológiai hadviselés: megalázás, kék-zöld foltok, lelki terror – mind csupán függöny, füstgránát, miközben ők csendben készpénzzé tették az itteni életüket, hogy máshol kezdjenek tiszta lappal. Az én felbukkanásom nem csupán meglepte őket: szétzilálta a menetrendjüket, idő előtt meghúzta a ravaszt a szökési tervükön.
„72 óra.” Ez a kifejezés mintha önálló életre kelt volna a képernyőn: egy láthatatlan metronommá vált, amely a közelgő katasztrófa idejét ketyegte vissza. Lehunytam a gépet. Nem volt helye érzelmeknek. Nem maradt tér a félelemnek sem. Csak az idő létezett, amely vészesen fogyott, és egy terv, amelyet végre kellett hajtani…
Másnap ismét felkerestem Zsuzsanna Oroszt. Az ürügy szándékosan hétköznapi és ártalmatlan volt. Új számról tárcsáztam, és bűnbánó hangon előadtam, hogy valószínűleg nála hagytam egy drága kesztyűmet. Az egyiket. Nagyon finom bőrből, ajándékdolgok közül a legkedvesebbet.
– Jaj, Eszterkém, hát persze! – csapott nagy hangú sürgés-forgásba a vonal másik végén. – Gyere csak, együtt megkeressük. Épp mostanra lett kész a káposztás rétesem.
A hangja még émelyítőbbé vált, mint előző nap. Tudta már, hogy beszéltem Szilviával. Most kettőzött igyekezettel játszotta a rábízott szerepét.
Ahogy beléptem a lakásába, a sütőből áradó káposztás illat összekeveredett a megszokott, émelyítő nyugtatócsepp-szaggal. Zsuzsanna bevezetett a szobába, és látványosan nekiláttunk átvizsgálni a kanapé körüli padlót.
– Micsoda pech… – sóhajtottam, miközben letérdeltem. – Alig hordtam, teljesen újak voltak.
– Talán begurult a kanapé alá? – ajánlotta készségesen.
Pont ezt vártam. Amíg ő jóleső nyögések kíséretében próbált a lapos bútor alá betekinteni az egyik oldalon, én a másik oldalnál „kutakodtam”. A kezem a díszpárna alá csúszott, és az ujjaim rátaláltak a kis, hideg téglalapra – a diktafonra. Öklömbe zártam. Ugyanabban a pillanatban „megleltem” a kesztyűt is, amely addig végig a zsebemben lapult.
– Nahát, itt is van! – kiáltottam fel megkönnyebbülést színlelve. – Beszorult a lábhoz. Zsuzsa, te aztán megmentettél.
A rétesre nem maradtam, azt állítottam, sürgős találkozóm van. A szemében halvány, rosszul leplezett megkönnyebbülés villant. A szállodába tartó taxiban bedugtam a fülhallgatót, egyik végét a fülembe illesztettem, és elindítottam a lejátszást. Először csak halk sercegés hallatszott, majd a szövet suhogása – feltehetően az, ahogy Zsuzsa leül a kanapéra. Aztán a billentyűk kattogása, egy tárcsázott szám, és az ő hangja, édeskés máza nélkül, szárazon üzletiesre váltva:
– Szilvia Fodor? Itt Zsuzsa. Nálam volt.
– Igen, Eszter. – A vonal másik végén Szilvia éles, ingerült hangja szólt. Feljebb vettem a hangerőt. – És? Tud valamit?
– Nem. Nem, ugyan már. Biztos vagyok benne, hogy semmit. Elmeséltem neki, mennyire boldog Panna, mennyit törődnek vele. Elhitte, látom rajta. Úgy néz ki, mint egy kihajtott igásló, de annyi esze nincs, hogy átlásson rajta.
Kis szünet következett, Zsuzsa hangja hízelgővé puhult.
– Szilvia, én csak a hó végi pénzről szerettem volna… Igen, igen, megkaptam, nagyon szépen köszönöm. Minden megjött. Ha elutaznak, még feleszmélni sem lesz ideje. Sok sikert Kecskeméten.
A felvétel itt ért véget. A taxi ablakán túl Budapest utcái úsztak el, én pedig semmi mást nem éreztem, csak dermedt józanságot. Ez több volt, mint árulás. Ez üzleti megállapodás volt. Zsuzsa nem egy félrevezetett barátnő szerepét játszotta, hanem fizetett végrehajtóét, bűntársét. És immár a kezemben volt az összeesküvés közvetlen bizonyítéka.
Alig tettem el a telefont, máris újra megcsörrent. A kijelzőn Domonkos Fülöp neve jelent meg. A könyvvizsgáló.
– Eszter Konstatyinovna, jó napot. – A hangja száraz, tárgyilagos volt, mint egy tőzsdei gyorsjelentés. – Elvégeztem az előzetes elemzést a kérésére. Az információ megerősítést nyert. A belvárosi lakást fél évvel ezelőtt eladták.
– Kinek? – kérdeztem, bár a választ már sejtettem.
– Formálisan egy „VestaKapital” nevű zártkörű részvénytársaságnak. A céget három nappal az adásvétel előtt jegyezték be. Egyetlen tulajdonosa és ügyvezető igazgatója van: Szilvia Fodor.
– És a pénz?
– Ugyanazon a napon a teljes vételárat a „VestaKapital” számlájáról átutalták Szilvia Fodor magánszámlájára a Hellenic Bank Public Company limassoli fiókjába. Kecskeméten. A konstrukció teljesen átlátszó – annak, aki tudja, hová nézzen.
Megköszöntem, és bontottam a vonalat. Percenként élesedett a kép. Nem pusztán kínozták a lányomat. Lépésről lépésre, módszeresen fosztottak meg mindkettőnket mindentől. Panna Szalait a szabadságától és az önbecsülésétől. Engem az egyetlen értékes vagyonomtól, tizenöt év munkájának gyümölcsétől. Az én érkezésem csupán felgyorsította az ő darabjuk utolsó felvonását. Idő előtt a reflektorfénybe rántottam a szökési tervüket.
Már a szállodához közeledtem, amikor ismét megcsörrent a mobil. Rebeka Szűcs, az ügyvédnő.
– Eszter Konstatyinovna – a hangja keményen, bevezetés nélkül szólt –, megkaptam az Ingatlan-nyilvántartóból az adásvételi dokumentumok másolatait. Van néhány hírem. És ezek jócskán túlmutatnak egy szokványos családi vitán.
– Hallgatom – feleltem, megállva a szálloda bejárata előtt.
– Először is: a lánya aláírása az adásvételi szerződésen otromba hamisítvány. Még csak nem is próbálták utánozni a kézírását. Faximile. A lánya jó eséllyel soha életében nem látta ezeket a papírokat. De ez még nem a legnagyobb gond. – A hangja sötétebbé vált, kemény acél csillant meg benne. – Szilvia nem csupán egy kamucégen keresztül adta el saját magának a lakást. Zálogba is vetette. Három nappal ezelőtt fedezetként terhelte meg a „Promtech Banknál” felvett, jelentős összegű hitelért. Nagyon jelentősért. Minden jel arra utal, hogy fizetésképtelenséget fog bejelenteni, és lelép, a bankot pedig otthagyja egy pereskedéssel terhelt, gyakorlatilag értékesíthetetlen ingatlannal. Ez már nem egy sima polgári jogi csalási ügy, Eszter Konstatyinovna. Ez minősített, különösen nagy értékű bűncselekmény.
Szavai nem sokkoltak. Inkább az utolsó hiányzó mozaikdarabként pattantak a helyükre, és a torz kép teljességében tárult elém. Nyugodtan végighallgattam, majd csak ennyit mondtam:
– Rebeka, legyen szíves, hívjon egy taxit. A Fodorékhoz megyünk. Most azonnal.
Negyven perc múlva ismét a kovácsoltvas kapu előtt álltunk. Csakhogy ezúttal nem éreztem magam sem cselédnek, sem áldozatnak. Egy rendkívüli ellenőrzésre érkező auditor voltam. Szabott kosztümöt viseltem: antracitszürke nadrágkosztümöt, amelyet egy Debrecen belvárosi szabóság készített rám, hozzá hófehér selyemblúzt és drága órát a csuklómon. Ez volt a „munkaruhám”. Egy olyan ember egyenruhája, aki problémákat old meg. Mellettem állt Rebeka – magas, feszes tartású nő, a tekintetében ragadozó fény, kezében karcsú, bőr irattáskával…
Megnyomtam a csengőt. Ugyanaz a dallam szólalt meg, mint első alkalommal, de most minden báját elvesztette. Ez most harci jel volt. Talán egy perc telhetett el, mire a kapu kinyílt. Szilvia állt a küszöbön. Amint megpillantott, arcán semmi meglepetés nem látszott. Vonásai merev, jéghideg, dühös maszkba dermedtek.
– Maguk magánterületre léptek – vágta oda kimérten. – Ez jogtalan behatolás.
Beljebb léptem, és ezzel ösztönösen hátrálásra kényszerítettem a tágas előtér felé.
– Azért jöttem, hogy visszavegyem a vagyonomat.
A szeme összeszűkült. Ezzel egy időben mögüle előbukkant Márk Fodor. Drága bársonyköntöst viselt, de gyűrött, ideges férfi benyomását keltette. A testével elállta az utat az ajtóban.
– Húzz innen! – mordult rám. – Panna nincs itt. A feleségem, és feljelentelek a rendőrségen emberrablásért, te vén…
– Nem Pannáért jöttem.
A hangom elnyomta a kirohanását. Nem kiabáltam, mégis olyan jeges hideg rezgett benne, hogy Márk félúton elakadt.
– A tizennyolc millió forintért jöttem, amelyet a lakásom törvénytelen eladásából kaptak.
Egy pillanatra teljes csend ereszkedett az előtérre. Aztán Márk felröhögött. Nyers, gőgös nevetéssel – olyan emberé, aki szentül hisz saját sérthetetlenségében.
– Tizennyolc millió? Te meg vagy húzódva, mosónő? Neked semmid sincs. Ugyanolyan cseléd vagy, mint a nyomorult lányod. Takarodj, mielőtt kihívom a biztonságiakat.
Nem rá néztem. Szilviára szegeztem a tekintetem, aki mögötte állt sápadtan, még mindig kemény tartást erőltetve magára.
– A kezemben vannak a számlakivonatok a „VestaKapital” fedőcégből az ön limassoli magánszámlájára irányuló átutalásokról – mondtam lassan, minden szót gondosan kimondva. – Nálam van a „Promtech Bank” biztonsági részlegének közjegyző által hitelesített nyilatkozata is, amely igazolja a csalárd módon felvett hitelt. És… – itt szándékosan kis szünetet tartottam, tekintetemet az ő arcáról a fiáéra emelve – nálam van a négyperces hangfelvétel is a Zsuzsanna Orosszal folytatott beszélgetésükről, amelyben tételesen végigveszik az egész mutyit.
Láttam, ahogy kifut az arcából a vér. A keze megrezdült, mintha kapaszkodót keresne.
– A Kecskemétre tartó gépük ma este tízkor indul Budapestről – folytattam ugyanazzal a kimért, nyugodt hanggal. – Az enyém pedig… – egy pillantást vetettem az órámra – az enyém akkor, amikor csak úgy döntök.
Márk magabiztos vigyora leolvadt az arcáról. Hol rám, hol az anyjára nézett, az arcán ostoba tanácstalanság. Nem értette minden részletét annak, amit mondtam, de a lényeget igen. A fenyegetést. És ahogy az az egyszerű ösztönlényeknél lenni szokott, a fenyegetésre nyers agresszióval reagált.
– Hazudsz! – bömbölte, és felém lendült, hogy megragadjon. Nem ért oda.
– Fogd be, idióta.
A rideg, megvető hang a lépcső tetejéről hasított a levegőbe. Mindannyian odakaptuk a fejünket. Fent egy körülbelül huszonkilenc éves, számomra ismeretlen nő állt. Sötét haját egyenetlen hosszúságú, szaggatott bubira vágattatta, tekintete átható, a ruhája pedig olyan stílusú volt, amit a finomkodó Szilvia bizonyára ízléstelennek bélyegzett volna. A kezében vaskos számviteli főkönyvet szorongatott.
Ő volt Noémi Rácz, Márk húga. Az, akiről Panna egyszer elejtett egy félmondatot: „problémás gyerek”. Lassan elindult lefelé, a tűsarkai kemény ritmust vertek a márványlépcsőkön.
– Nem hazudik – jelentette ki, félúton megállva, és undorodva pillantott a bátyjára. – És én adtam neki a számlaszámokat.
Majd anyjára nézett, aki kőszoborrá dermedve állt az előtérben.
– Szervusz, anya. Azt hiszem, az én aláírásomat is előszeretettel hamisítottad a kis üzleti papírjaidon. Ugye, így van?
Noémi mondatai ólomsúlyként hullottak a dermedt csendbe, mintha köveket dobtak volna egy befagyott kútba. Márk kinyújtott kézzel maradt állva, az arcán üres, ostoba értetlenség. Úgy bámult a húgára, mintha az egy idegen nyelven szólalt volna meg. Az iménti düh, a férfiasságnak álcázott hatalmaskodás egyetlen pillanat alatt szertefoszlott, és csak egy elkényeztetett, összezavarodott férfit hagyott maga után a drága köntösben.
Én azonban nem rá figyeltem. Szilviát néztem. Láttam, ahogy valami végérvényesen kihuny a szemében. Nem a remény – olyasminek már rég nem volt ott helye. Az utolsó illúziója veszett oda: az, hogy mindent kézben tart. A fiához való vak lojalitásának megrepedése kellemetlen botlás volt számára. De a lánya árulása – annak a lányé, akit lenézett, leírt, kihúzott az életéből – halálos döfésnek bizonyult. Onnan érkezett, ahonnan soha nem várt volna csapást.