Minden alig egy percig tartott. A foglalás visszaigazolása hangtalanul felugrott a kijelzőn. A terv összeállt.
Elraktam a telefonom, újra megfogtam Panna Szalai kezét, és Szilvia Fodor felé fordultam.
– Mi most elmegyünk.
A lányomat magam után vezetve haladtam el mellette, ki ebből a fagyos kis odúból. Szilvia Fodor meg sem mozdult, csak utánunk nézett azzal a mérgezett, értetlen tekintetével. Még mindig nem fogta fel, mi történik. Már vesztett, de ez még nem jutott el a tudatáig. Lementünk a lépcsőn, és ismét átvágtunk azon az óriási, lélektelen előcsarnokon. A bőröndöm ott várt a lépcső mellett. A taxi – szerencsére – még mindig a kapu előtt állt. Megkértem a sofőrt, hogy maradjon készenlétben – bennem valami már akkor érezte, hogy semmi sem fog simán menni. A sofőr leplezetlen kíváncsisággal figyelte, ahogy a hátsó ülésre segítek egy különös, drága kabátba burkolt, halálra rémült arcú fiatal nőt.
Elindultunk, és a Fodor család impozáns villája egyre zsugorodott a visszapillantó tükörben. Panna Szalai mellettem kuporgott, egész testében remegett. Nem rám nézett, hanem valahová magunk elé, a semmibe.
– Anya, te ezt nem érted – suttogta végül, a hangjában fémesen csörgött a rettegés. – A telefonom. Márk Fodor figyeli. Mindig tudja, hol vagyok. Meg fog találni.
Nyugodtan ránéztem, aztán arra az olcsó, kicsi okostelefonra, amit görcsösen markolt. Póráz volt az, nem készülék. Elektronikus nyakörv. Finoman kiszedtem az ujjai közül. Ellenkezésnek még a kísérlete sem látszott rajta. Szó nélkül lenyomtam az ablakemelő gombját. A hideg, novemberi levegő úgy csapott be az utastérbe, mint egy jeges hullám. Éppen akkor kanyarodtunk ki a csendes, kertvárosi utcáról a forgalmas autópályára. Nem lendítettem nagyot, csak egyszerűen kihajítottam a telefont az éjszakába. Villant egyet, majd eltűnt a sötétben, elnyelte a száguldó autók moraja. Panna szinte felnyögött, és tágra nyílt szemmel rám meredt.
– Azt még nyomon tudja követni – jegyeztem meg teljesen higgadtan, miközben felhúztam az ablakot. – Minket már nem.
Az üveg bezárult, a taxi belsejét nehéz, sűrű csönd töltötte meg, amelyet csak a gumik surrogása tört meg a nedves aszfalton. Panna nem sírt. Egyenesen előre bámult, és az a réveteg, mozdulatlan tekintet félelmetesebb volt bármilyen zokogásnál.
A szállodában a livrébe öltözött ajtónálló kitárta előttünk az ajtót. A recepción a „Laura Erdélyi” nevet mondtam, mire a makulátlan mosolyú fiatal recepciós hölgy kérdés nélkül átnyújtott egy kulcskártyát. Ebben a világban – a nagy pénz és a hibátlan kiszolgálás világában – a névtelenség éppoly alapvető szolgáltatás volt, mint a frissen mosott törülköző. A lakosztályunk a 23. emeleten volt. A padlótól plafonig érő óriásablakok a kivilágított Budapest éjszakai panorámáját engedték be, a fénylő autók fénysávokra szabdalták a várost. A szobában drága parfüm és friss virágok illata keveredett. Bevezettem Pannát a hálóba, ahol egy hatalmas, hófehér takaróval bevetett ágy állt, és leültettem a szélére. Könnyebb volt, mint egy madártoll.
– Megengedem neked a fürdővizet – mondtam halkan.
Amíg a víz halkan csobogva töltötte meg a márványkádat, telefonon rendeltem valami könnyű vacsorát: csirkehúslevest, friss kenyeret, gyógyteát. Egyszerű, megnyugtató dolgokat. Aztán elővettem a bőröndömből az új, még fóliás telefont és a SIM-kártyát, amit a Budapest reptéren vettem. A régi számomra már nem lesz szükség. Aktiváltam az új készüléket, néhány elengedhetetlen névjegyet áthúztam a felhőből, majd az asztalra tettem. Ez lett az új munkaeszközöm.
Mikor Panna kilépett a fürdőből, egy hatalmas frottírköntösbe burkolózva, még törékenyebbnek látszott. A gőz ellágyította az arcvonásait, de nem tudta lemosni róla a hosszan tartó szenvedés nyomát. Segítettem leültetni az ablak melletti fotelbe, odahúztam elé az étellel megpakolt kis asztalt. A kezébe vette a kanalat, aztán rögtön vissza is tette. Abban a pillanatban áttört benne a gát.
A szavak kusza, lihegő áradatban törtek elő. Nem elbeszélés volt ez, hanem gyónás – az a fajta, amit valószínűleg ezerszer újrajátszott magában a padlásszoba odvában. Először jött a mese. Márk Fodor, a nagyvonalú, elbűvölő férfi. Virágok, éttermek, örök szerelmet suttogó ígéretek. Az esküvő, amiről a bulvárlapok is cikkeztek. És az ő büszkesége, hogy egyszerű lányként ilyen családba házasodhatott be.
Aztán lassan elkezdődött az elszigetelés. Nem hirtelen, hanem alattomos, szisztematikus módon. Először Szilvia Fodor vetette oda félvállról, hogy az egyetemi barátnői „nem az ő körük”. Utána Márk viccből – természetesen csak viccből – csekkolta a telefonját, hogy „megvédje a butaságoktól”. A hazatelefonálások, az én hívásaim, egyre rövidebbek lettek, és mindig Márk vagy Szilvia jelenlétében zajlottak. A leveleit diktálni kezdték. Megjelentek a „családi szabályok”. Fel kellett kelnie elsőként, és neki kellett felügyelnie a reggelit. A ruháit leszólták. A véleményét minden témában vidéki butácska fecsegésnek minősítették. Napról napra lecsupaszították az önazonosságát, míg végül csöndes árnyékká silányították…
Majd egy napon Márk remegő arccal állított be hozzá, és „bevallotta”, hogy hatalmas, borzalmas adósságai vannak, amelyek tönkretehetik a család jó hírét. És neki, az odaadó feleségnek kötelessége segíteni. A „segítség” abban állt, hogy „kicsit többet vállal a házimunkából”, hiszen Szilviának takarékosságból meg kellett válnia a személyzet egy részétől. Ez a „kicsivel több” hamarosan éjjel-nappal tartó cselédmunkává nőtte ki magát. Felmosott, ezüstöt suvickolt, mosott. Amikor a kimerültségtől sírva fakadt, Márk dühbe gurult, és kioktatta, milyen hálátlan. Akkor fogta meg először olyan erővel a karját, hogy napokig látszott a helye. Azt mondta, szedje össze magát. A kék-zöld foltok innentől a mindennapjai részévé váltak. Neki kellett ledolgoznia az ő adósságait. Ő maga lett a fedezet, egy tárgy, amelynek az értéke lassan elkopik.
Ugyanebben az időben, a városon kívüli fagyos villában, Márk Fodor széles talpú kristálypohárba töltött magának drága konyakot. A jégdarabok hangosan koppantak az üveg falán.
– A vén mosónő visszacaplatott – szűrte a fogai között, miközben az anyját figyelte, aki fel-alá járkált a nappaliban. – Mit képzel magáról? Egy fillérje sincs. Amit küldözgetett, rég elköltöttük.
– Elvitte Panna Szalait – vágta rá Szilvia. Az arca rezzenéstelen maradt.
– És aztán? – nagy kortyot húzott a poharából Márk. – Egy héten belül az utcán végzik. Panna gyönge. Első hó előtt visszakúszik, térden csúszva fog bocsánatért könyörögni.
Szilvia megállt, felvette az asztalról a telefonját, és tárcsázta Panna számát. A hosszú kicsengéseket hamarosan felváltotta a szolgáltató gépi hangja: „A hívott szám jelenleg nem kapcsolható.” Bontotta a vonalat, majd előkotorta a régi címjegyzékét. Megkereste az én számomat.
Az új telefonom halkan felrezgett az asztalon. Ismeretlen hívó. Tudtam, ki az. Pannára néztem, aki elnémulva, összegörnyedve ült a fotelben, és egy mozdulattal jeleztem neki, hogy maradjon csöndben. Ezután felvettem a hívást, és bekapcsoltam a hangszórót.
– Eszter Hegyi – szólalt meg Szilvia Fodor jeges hangja, minden udvariassági formula nélkül. – Huszonnégy órája van rá, hogy visszahozza a fiam feleségét. Ellenkező esetben feljelentem emberrablásért.
Hagytam, hogy ez a mondat a levegőben lógjon, míg teljesen ki nem üresedik, és el nem veszíti az erejét.
– Én pedig feljelentést teszek testi sértés miatt – válaszoltam nyugodt, színtelen hangon. – Jelenleg harminckét fényképpel rendelkezem a lányom testén látható zúzódásokról, az elmúlt órában készítve, mindegyiken időbélyeggel. A következő üzenetét már az ügyvédemnek címezze.
És bontottam a vonalat. A villában mély csend ült meg. Márk és Szilvia egymásra néztek zavarodottan. Egy mosónő? Egy egyszerű bevándorló? Ügyvéd? Honnan lenne neki ügyvédje? Először repedt meg bennük a meggyőződés, hogy fölöttük senki és semmi nem áll.
Letettem a telefont az asztalra. Panna úgy nézett rám, mintha most látna először. A szemében, ezen az iszonyatos estén először, nem a rémület csillant meg, hanem valami más. Döbbenet. És mellette egy parányi, reszketeg szikra: remény. Talán ez a kis láng adott neki elég erőt, hogy kimondja azt, ami még a veréseknél és megaláztatásoknál is fájdalmasabb volt. Nyelt egyet, a hangja alig hallható suttogásra esett vissza.
– Anya… a lakás… Az, amit vettél nekem. Már nincs meg. Márk azt mondta, el kell adnunk, hogy törlessze az adósságait. Rá vett rá, hogy aláírjam a papírokat az anyja nevére.
Ettől a vallomástól nem tört rám újabb zokogáshullám. A fájdalom addigra kemény, hideg kővé ülepedett a gyomromban, és most ez a kő lett a súlyom, a horgonyom. Nem engedte, hogy elsodorjanak az érzelmek. A fejemben viszont tökéletes, csengő csend lett. És ebben a csöndben másik mechanizmus indult be. Ez immár nem „családi tragédia” volt. Ez pénzügyi csalás.
Az anya félreállt bennem, és előrelépett a menedzser. Az az ember, aki tizenöt éven át zsonglőrködött többmilliós vagyonokkal, adóbevallásokkal, offshore konstrukciókkal. A lakás, amelyet álmatlan éjszakák árán összekuporgatott pénzből vettem, nem csupán az otthona volt a lányomnak. Vagyontárgy volt. És ezt a vagyontárgyat jogellenesen elvették.
Betakargattam Pannát az ágyban, adtam neki egy bögre forró teát mézzel, és kivártam, míg a lélegzete lelassul és kisimul. Szinte azonnal elaludt, teljesen kimerülve. Én pedig leültem az íróasztalhoz, kinyitottam a laptopomat. A központi városrész éjszakai látványa az ablak mögött innentől csak háttérdíszlet volt a munkámhoz.
Először őt kerestem meg. Rebeka Szűcs. A budapesti jogászkörökben „szoknyás cápának” becézték. Szakterülete: vállalati perek, csalás, eltűnt vagyonelemek visszaszerzése. Drága. Könyörtelen. Tökéletes választás. Rövid, tárgyszerű e-mailt írtam neki „Sürgős konzultáció. Bizalmas” tárggyal, és mellékeltem a személyim és a László Antallal kötött munkaszerződésem másolatát, hogy lássa: nem egy zavart utcai koldus vagyok.
A második lépés egy telefonhívás volt Debrecenbe. A kapcsolatom ott Gergő Bogdán, a svájci pénzügyi felderítés egykori munkatársa, ma elit tanácsadó cég tulajdonosa. Felkeltettem álmából. Morcos volt, pontosan addig, amíg ki nem mondtam: – Szükségem van Budapest legjobb pénzügyi auditorára. Olyasvalakire, aki rejtett vagyontárgyakat és offshore hálózatokat derít fel. – Húsz perccel később a postafiókomban landolt egy önéletrajz és egy magán-mobiltelefonszám: Domonkos Fülöp. A csapat összeállt. Már csak bizonyítékokra volt szükségem. Tudtam is, hol kezdem.
Másnap reggel, miután Pannát azzal hagytam a szállodában, hogy a concierge-szolgálat gondjaira bízzák – a kérésemre egy biztonsági őrt állítottak a szoba közelébe, „személyi asszisztensként” álcázva –, a régi lakcímem felé vettem az irányt. Abba a házba, abba a lakásba, ahol húsz évet töltöttem, mielőtt elmentem volna az országból. A célpontom Zsuzsanna Orosz volt, a régi szomszédom. Az a nő, aki éveken át ömlengő e-mailekben biztosított róla, hogy Panna Szalainak csodás az élete. Hogy a Fodor család „rendkívül művelt, kivételesen rendes népek”. És aki rendszeresen kapta tőlem a pénzt a lakás apró javításaira és a Pannának szánt ajándékokra.
Zsuzsanna ajtót nyitott, és felcsuklott a meglepetéstől. Az arcán rosszul játszott vegyüléke ült a döbbenetnek és a boldogságnak.
– Eszterkém! Hogyhogy itt vagy? Csak nem hazajöttél? Miért nem szóltál előre?
Kapkodva kezdett befelé tuszkolni a kicsi, bútorokkal és csecsebecsékkel túlzsúfolt lakásába, ahol a levegőben keveredett a por és a nyugtatócseppek szaga.
– Jaj, mennyire örülök! Panna majd kiugrik a bőréből, ha megtudja. Annyira hiányzol neki. Ők Márkkal olyan szép pár, olyan szép pár… A tenyerén hordozza. A családja, a Fodorék meg… ők aztán igazán nagybetűs Emberek.
Csak beszélt és beszélt, és minél többet csiripelt, én annál jobban láttam rajta a rettegést. A szeme idegesen cikázott, az ujjaival állandóan a kötény szélét gyűrögette. Hazudott. Pánikszerűen, ügyetlenül. Lehuppantam a kanapéra, és a homlokomhoz érintettem a kezem.
– Valahogy megfájdult a fejem az úton, Zsuzsa. Biztos az ideg, meg a vérnyomásom. Hoznál nekem egy pohár vizet?
– Persze, persze, Eszterkém, máris.
Azonnal elsietett a konyhába. Ahogy meghallottam a csap megnyitásának zaját, azonnal cselekedni kezdtem. Mozdulataim gyorsak és pontosak voltak. A kabátom belső zsebéből előhúztam egy apró kis szerkezetet. Diktafon volt. Alig nagyobb, mint a hüvelykujjam körme. László Antal biztonsági osztályának ajándéka. Hangra aktiválódott, és majdnem egy hétig képes volt folyamatosan működni. Egyetlen mozdulattal betoltam mélyen a kanapé párnája alá, a támla és az ülőfelület közötti résbe. Mire Zsuzsanna visszaért a vízzel, már ugyanabban a testhelyzetben ültem, mint előtte. Megittam a vizet, megköszöntem, fáradtságra hivatkoztam, és elbúcsúztam tőle, megígérve, hogy jelentkezem, amint „berendezkedtem”.
Ő egészen a liftig kísért, továbbra is áradozva a Fodor családról.