Ő volt az egyetlen ember, aki az összes nehéz évben mellettem maradt. Ő érdemli meg ezt a hagyatékot.”
A könnyeim hangtalanul peregtek. Anyu mindent előre átgondolt. Az utolsó apróságig. Tudta, hogy Domonkos nem fog megállni, és az egyetlen módon próbált megvédeni, ahogy csak tudott.
– Van önnél másolat erről a végrendeletről? – kérdeztem, miközben letöröltem az arcomat.
– Természetesen. És itt van az igazolás is az édesanyja beszámíthatóságáról, pszichiáter aláírásával. Meg a videófelvétel. És a közjegyzői jegyzőkönyv. A bátyja akár százszor is lobogtathatja a maga márciusi végrendeletét – az semmis, mert egy későbbi visszavonta. A későbbi pedig ez, az áprilisi.
Mélyen kifújtam a levegőt. Napok óta először éreztem úgy, hogy nem szorít a mellkasom, és rendesen kapok levegőt.
– Köszönöm. Nagyon köszönöm.
– Nem nekem köszönje, hanem az édesanyjának. Rendkívül bölcs asszony volt. És nagyon szerette magát.
A közjegyzői irodából már egy hitelesített másolattal jöttem ki, a pendrive-on anyu hangfelvételeivel – és valami sziklaszilárd elhatározással. Domonkos három nap múlva jön. És akkor nagyon meg fog lepődni.
5. fejezet – Az elszámolás órája
Domonkos pontosan a harmadik napon állított be, ahogy megígérte. Ugyanabban a drága öltönyben, ugyanazzal a dossziéval a kezében, ugyanazzal az önelégült arckifejezéssel.
– Na, Borcsa – szólalt meg köszönés nélkül –, aláírtad a lemondást az örökségről? Vagy pereskedni fogunk? Előre szólok, kitűnő ügyvédem van.
Anyu íróasztalánál ültem, nyugodtan, összeszedetten. Magam elé készítettem a papírokat, a laptopot, a diktafont.
– Ülj le, Domonkos. Tényleg meg kell beszélnünk ezt.
Felhúzta a szemöldökét, meglepődött, de leült.
– Tudod, találtam valamit anyu halála után – toltam elé a levelét tartalmazó borítékot. – Olvasd el.
Domonkos felbontotta, átfutotta a sorokat. Láttam, ahogy az arca átalakul: a magabiztosság helyét lassan valami feszült gyanakvás veszi át.
– Ez semmit sem jelent – morogta, és félredobta a levelet. – Egy beteg nő utolsó, zavaros mondatai.
– Egyáltalán nem zavarosak – bekapcsoltam a laptopot. – Ez pedig itt a te és anyu beszélgetéseinek hangfelvétele. Meghallgatod?
Megnyomtam a lejátszás gombot. A szobát Domonkos hangja töltötte be: „Vagy visszaírod a végrendeletet a nevemre, vagy eltűnök az életedből. Örökre. És nyugodtan meghalhatsz egyedül, a temetésedre se jövök el.”
Domonkos elsápadt.
– Ez… honnan van ez nálad?
– Anyu az utolsó fél évben mindent rögzített. Eléggé előrelátó volt. Itt van minden – ahogy fenyegetted, ahogy zsaroltad, ahogy rá akartad kényszeríteni, hogy a kórházban, teljesen kiszolgáltatott állapotban írjon alá végrendeletet.
– Borcsa, ezt meg tudom magyarázni…
– Nem kell – felemeltem a kezem. – Még nem fejeztem be. Itt van a végrendelet, amit áprilisban tett a közjegyzőnél, Melinda Nagynál. Ez az igazi, saját akaratából tett nyilatkozat. Itt a videó a teljes eljárásról. És ez az orvosi papír a beszámíthatóságáról. A te márciusi „végrendeleted” pedig érvénytelen: egyrészt kényszer hatására írattad alá, másrészt anyu a későbbivel visszavonta.
Domonkos meredten bámulta az iratokat. Szinte láttam, ahogy a magabiztossága darabokra hull. Ahogy leesik neki, hogy ezt a csatát elvesztette.
– Figyelj rám, Borcsa – szólalt meg végül, most már egészen más, szinte könyörgő hangon. – Tényleg nagy bajban vagyok. Összedől a cégem, hitelek, tartozások… Szükségem van a pénzre. Legalább a lakás eladásából a felére.
– Nekem pedig anyára lett volna szükségem – mondtam halkan. – Arra az anyára, akit annyira szorongásba kergettél, hogy az utolsó hónapokban rettegett a saját fiától. Aki bujkált előled, titokban rögzítette a beszélgetéseiteket, közjegyzőhöz fordult, mert már nem bízott benned.
– Nem akartam… csak…
– Csak mindig magadra gondoltál – felálltam az asztaltól. – Anyu haldoklott, te pedig a négyzetméterekkel voltál elfoglalva. Nem azért mentél be hozzá a kórházba, hogy megfogd a kezét, hanem hogy kipréseld belőle a lakást. Az elmúlt fél évben egyszer sem hívtad fel csak azért, hogy megkérdezd, hogy van. A temetésen úgy álltál ott, mint egy idegen, egy könnycsepp nélkül. Aztán eltelt három nap, és már jöttél is osztozkodni az örökségen.
Domonkos lehajtott fejjel ült. Először láttam rajta, hogy megrepedt rajta az a páncél, amit évek alatt maga köré épített.
– Nem vagyok én ennyire szemét – motyogta. – Csak a körülmények…
– A körülmények nem köteleznek senkit kegyetlennek lenni, Domonkos. Az mind döntés kérdése. Te a pénzt választottad az anyád helyett. A karriert választottad a család helyett. És most nincs semmid. Sem pénzed, sem családod.
– De hát mi testvérek vagyunk, Borcsa…
– Azok voltunk – javítottam ki. – Egykor testvérek voltunk. Aztán te szépen kiléptél ebből. Emlékszel, gyerekkorunkban miről álmodoztunk? Te űrhajós akartál lenni, én tanítónő. Te kinevettél, hogy milyen unalmas pályát néztem ki. Én meg azt hajtogattam, hogy segíteni akarok a gyerekeknek. Akkor még közel álltunk egymáshoz.
– Felnőttünk – vont vállat Domonkos. – Az élet megváltoztatott minket.
– Nem, az élet téged változtatott meg – ráztam meg a fejem. – Én ugyanaz maradtam. Tanár lettem. Tényleg gyerekekkel foglalkozom. És öt éven át minden nap anyuval is törődtem. Tudod, milyen az? Hulla fáradtan beesni a suliból, aztán főzni, takarítani, patikába rohangálni, ágyneműt cserélni, amikor már nem tud felkelni? Végig virrasztani az éjszakát, amikor rosszul van? Mentőt hívni, és minden alkalommal attól rettegni, hogy na most jött el a vége?
Domonkos némán hallgatott.
– Te meg évente egyszer tetted be ide a lábad – folytattam, és remegett a hangom. – Ültél fél órát, elmesélted, hol tartasz a karrieredben, milyen jól megy a biznisz. Anyu egész héten készült a látogatásodra. Megsütötte a kedvenc sütidet, bár alig bírt talpon maradni a tűzhely mellett. Te benyomtál egy szeletet, odavetettél pár dicsérő szót, aztán eltűntél. A következő évig. Aztán meg hirtelen fontos lett a lakás.
– Elég legyen – hirtelen felpattant. – Ne prédikálj már! Megértettem, jó? A lakás a tiéd, minden a tiéd. Elmegyek.
– Várj – nyújtottam felé egy másik borítékot. – Ez neked szól. Anyutól.
Bizalmatlanul elvette, kibontotta. Egy fénykép került elő belőle: mi ketten vagyunk rajta gyerekként, öt és hét évesen, egymás nyakába kapaszkodva vigyorgunk. Mellette egy cetli, anyu jellegzetes kézírásával:
„Domonkos, én akkor is szeretlek. A fiam vagy, és azért imádkozom, hogy egyszer majd eszedbe jusson, milyen jó kisfiú voltál. Bocsáss meg, hogy nem hagyhatom rád a lakást. De nem tudtam Borbálát cserben hagyni. Ő megdolgozott érte. Légy boldog, fiam. Anyu.”
Domonkos némán állt, kezében a fotóval, és közben végigfolytak a könnyei. Évek óta először láttam sírni.
– Ő… megbocsátott nekem – suttogta. – Én meg… egy utolsó szemétláda voltam.
– Anyu mindig megbocsátott – mondtam halkan. – Ez volt az ajándéka… és a keresztje is. Mindent elnézett neked. De attól még a tetteid nem lettek rendben.
Bólintott, szinte görcsösen szorította a fényképet.
– Megyek. Bocsáss meg, Borbála. Mindenért.
– Én nem vagyok anyu – feleltem. – Nem tudok ilyen könnyen megbocsátani. Talán egyszer majd. De most még nem. Időre van szükségem.
Domonkos kiment. Összeesett vállal, hirtelen megöregedve. Már nyoma sem volt annak a fölényes férfinak a drága öltönyben, aki három napja rontott be az ajtón. Egy megtört, elveszett ember állt előttem, aki végre felfogta, mit veszített el.
Becsuktam utána az ajtót, és hátammal nekidőltem. Csend. Anyu lakása. Az én otthonom.