A padlón kuporogtam anyám szobájában, a mellkasomhoz szorított levéllel, és zokogtam. Anyu mindent tudott. Előre átgondolt mindent. Még a halála után is megpróbált megvédeni.
Letöröltem a könnyeimet, felvettem a pendrive-ot, és bedugtam a laptopba.
3. fejezet – Hang a múltból
A pendrive-on több mint száz hangfelvétel volt. Anya gondosan elnevezte mindet: dátum, a beszélgetés résztvevői. Megnyitottam az elsőt, az idei márciusra volt dátumozva.
A hangszóróból anyám hangja szólalt meg – gyenge, fáradt, de ismerős, otthoni:
„Borbálám, ma március 15-e van. Most jöttem haza a kórházból. Rögzíteni akarom, hogy ma eldöntöttem: a Zöld utca 8. szám alatti, 45-ös lakásomat a lányomra, Borbála Pintérre hagyom. Ez az én végső akaratom, józan ésszel és teljes szellemi frissességben hozott döntés.”
Egyik felvételt a másik után hallgattam végig. Az egyiken anya velem beszélget az időjárásról, a szomszédokról, aztán hirtelen így szól: „Borbála, azt szeretném, ha tudnád: jövő héten elmegyek a közjegyzőhöz, és mindent hivatalosan is elintézek. A lakás a tiéd lesz. Megérdemled.”
Egy másikon a konyhában beszélgetünk:
„Anya, ne hozzuk ezt szóba, jó? Ne mondj ilyet, te még sokáig fogsz élni!”
„Borbálám, muszáj. Biztos akarok lenni benne, hogy nem maradsz fedél nélkül. Ismerem Domonkost. Mindent magának akar majd.”
Mennyire igaza volt.
Aztán rátaláltam arra a felvételre. Május, két hónappal ezelőtt. Domonkos akkor jött át anyához, én épp dolgoztam. A hanganyagon hallatszik, ahogy kattan a zár, kinyílik az ajtó.
„Domonkos! De jó, hogy eljöttél!” – anya hangja őszinte örömmel teli.
„Szia, anya. Nem maradok sokáig. Beszélnünk kell.” – Domonkos hangja rideg, távolságtartó.
„Gyere csak, gyere, mindjárt teszek fel teát…”
„Nem kell a tea. Anya, megtudtam, hogy átírtad a végrendeletet Borbálára.”
Csend. Majd anyu hangja, már óvatos, feszült:
„Honnan tudod?”
„Nem ez a lényeg. Hanem az, hogy nincs jogod ilyet csinálni. Én vagyok a nagyobbik gyerek, az egyetlen férfi a családban. Törvény szerint a lakásnak engem illetne.”
„Domonkos, a törvénynek ehhez semmi köze. Ez az én lakásom, én döntöm el, kire hagyom. És Borbála…”
„Borbála egy semmirekellő lúzer! – Domonkos hangja megemelkedik. – Harmincnyolc éves, kopott iskolai tanárnő, fillérekért dolgozik, soha nem ment férjhez! Én meg vállalkozást építettem fel, kapcsolataim vannak, pénzem van! Én tudom, hogyan kell jól használni ezt a lakást!”
„Vagyis el akarod adni – anya hangja keserű. – Domonkos, ez a lakás az otthonom. Negyven évet éltem itt az apátokkal. Itt nőttetek fel. Nem akarom, hogy eladják.”
„Akkor írasd át a nevemre. Nem fogom eladni, esküszöm.”
„Nem, Domonkos.”
„Anya! – már szinte ordít. – Felfogod, hogy bajban vagyok? Kell egy fedezet a hitelemhez! Ha nem kapok pénzt, mindent elveszítek!”
„Ez nem az én gondom, fiam. Felnőtt ember vagy.”
„Jó. Akkor mondom másképp: vagy visszaírod rám a végrendeletet, vagy eltűnök az életedből. Végleg. Meghalhatsz egyedül, temetésre sem jövök.”
Ahogy hallgattam, egyre jobban összeszorult a mellkasom. Ezt az embert hívtam a bátyámnak. Ezzel a fiúval nőttem fel, vele játszottam, vele veszekedtem a játékokon.
„Domonkos, nem beszélhetsz így az anyáddal…” – anyu hangja remeg.
„De bizony beszélhetek. És beszélek is. Kapsz egy hetet, hogy eldöntsd. Vagy én, vagy Borbála. Válassz.”
Ajtócsapódás. Aztán mama sírása – halk, de gyötrő zokogás. Végül a diktafonnak szóló, megtört, mégis elszánt hang:
„Borbála, ha ezt hallgatod… bocsáss meg. Életemben nem tudtalak megvédeni tőle. De mindent meg fogok tenni, hogy a halálom után megvédjelek. Holnap elmegyek Melinda Nagyhoz, és új végrendeletet készítünk. Az igazit. Amit a kórházban aláírtam Domonkos nyomására, az semmis. Zsarolt, fenyegetett. Nem a saját, szabad akaratom volt.”
A felvétel véget ért. Néma csendben ültem, próbáltam felfogni mindazt, amit hallottam. Bizonyíték volt a kezemben. Megdönthetetlen bizonyíték arra, hogy Domonkos érzelmileg zsarolta anyát, fenyegette, és rákényszerítette, hogy aláírja azt a végrendeletet.
És ami a legfontosabb: anya új végrendeletet készíttetett. Annak ott kellett lennie Melinda Nagynál, a közjegyzőnél.
Ránéztem az órára. Fél tizenegy volt. A közjegyzői iroda már nyitva. Felkaptam a táskám, a pendrive-ot, anyu levelét, és kirohantam a lakásból.
4. fejezet – A közjegyzőnél
Melinda Nagy irodája egy régi, kétemeletes házban volt a belvárosban. A recsegő lépcsőn kapaszkodtam felfelé, ökölbe szorított kézben szorongatva anyám levelét, és némán fohászkodtam, hogy minden úgy legyen, ahogy anya mondta.
Melinda Nagy a saját szobájában fogadott – úgy ötvenöt év körüli asszony, sötét, konzervatív kosztümben, szemüvege mögül éles, figyelmes tekintettel.
– Borbála Pintér? – kérdezett vissza, amikor bemutatkoztam. – Fáradjon be, foglaljon helyet. Őszinte részvétem. Édesanyja rendkívüli asszony volt.
– Ismerte őt? – a szék szélére ültem.
– Természetesen. Judit Mezei kétszer is járt nálam. Először áprilisban, aztán júniusban, egy hónappal a… – tapintatosan elharapta a mondat végét. – Nagyon nyugtalan volt. Azt mondta, gondjai vannak a fiával.
A szívem hevesebben kezdett verni.
– Melinda, hagyott maga nál egy végrendeletet?
A közjegyző bólintott, miközben kinyitotta a széfet.
– Igen. Ráadásul egészen szokatlan kéréssel fordult hozzám az őrzésével kapcsolatban. Attól tartott, hogy a fia, ha megtalálja otthon a papírt, megsemmisíti. Ezért kérte, hogy az egyetlen példány nálam maradjon, és ön csak a halála után kapja meg.
Elővett egy vastag, lepecsételt borítékot, és átnyújtotta. Úgy remegett a kezem, ahogy feltéptem, mintha nem is az ujjaimhoz tartozna.
„Végrendelet. Én, Judit Mezei, ép elmével és tiszta tudattal kijelentem, hogy a tulajdonomban álló lakást – Budapest városában, a Zöld utcában, 8. szám, 45-ös lakás – valamint minden pénzbeli megtakarításomat és személyes tárgyaimat lányomra, Borbála Pintérre hagyom…”
Újra meg újra elolvastam a sorokat, mintha nem hinnék a szememnek. Dátum: ez év április 20. Anyu aláírása, a közjegyző pecsétje, minden szabályosan kitöltve.
– Ez… ez az igazi végrendelet? – suttogtam rekedten.
– Teljes mértékben törvényes, és teljes jogi erővel bír – erősítette meg Melinda. – Sőt, édesanyja külön kérésére videófelvétel is készült a végrendelet elkészítésének teljes folyamatáról. Azt mondta, tart attól, hogy a fia majd megpróbálja megtámadni a dokumentumot, és a lehető legjobban szeretné bebiztosítani magát. Vagyis valójában önt.
– Megnézhetném a felvételt?
A közjegyző elfordította felém a monitorját. A képernyőn anya jelent meg – ugyanebben a szobában ül, ugyanazon a széken, ahol most én. Sovány, beesett arcú, sápadt, de a tekintete tiszta, elszánt.
„Én, Judit Mezei – mondja a kamerába –, kijelentem, hogy ezt a végrendeletet a saját elhatározásomból, külső kényszer nélkül írom alá. Visszavonom az előző végrendeletet, amelyet márciusban, fiam, Domonkos nyomására készítettem. Fenyegetett, zsarolt, visszaélt a betegségemmel. Jelenleg józan ítélőképességgel rendelkezem, orvosi vizsgálaton estem át – az erről szóló igazolás csatolva van –, és azt akarom, hogy minden vagyonom a lányomra, Borbála Pintérre szálljon. Ő az egyetlen ember, aki hosszú éveken át valóban mellettem állt.”